„Végre úgy ébredtem fel, hogy boldog vagyok”

A személyes történeteit a művein csipke mögé rejtő, magyar származású, londoni születésű Havadtői Sámuel (Sam Havadtoy) New Yorkban lakberendezői, majd képzőművészi karriert futott be. Egyedi stílusa – melyet barokk minimalizmusnak is emlegetnek – a közép-európai stílusjegyek és az amerikai pop art különös ötvözete. A hatvanöt éves, Budapesten és Liguriában élő művész, (Yoko Ono egykori élettársa), nemsokára három különböző tematikájú kiállítással is jelentkezik. A július közepétől nyíló tárlatokról, szentendrei emlékekről és az elégedettséghez vezető útról beszélgettünk.

Huszárlépésben a címe annak a kiállításának, mely július 13-án nyílik a Ludwig Múzeumban, egy nappal később debütál a Ferenczy Múzeumban Memory of Love tárlata, majd pedig július 16-án a Kálmán Makláry Fine Arts galériában csodálhatunk meg Havadtoy-alkotásokat. Mi a szervezőelve e három különböző tematikájú kiállításnak?

Két évvel ezelőtt Fabényi Júlia, a Ludwig Múzeum igazgatója kért fel arra, hogy rendezzünk egy kiállítást a korai munkáimból –a július 13-tól nyitó Huszárlépésben címet viselő tárlatot Nemes Attila kurátor koncepciója alapján rendezik be. A tizenhárom termen átívelő tárlat elsősorban a New York-i éveimre fókuszál, azaz az 1970-80-as évekre, amikor Andy Warhol, Keith Haring, Yoko Ono, Donald Baechler gyakran vontak be művészeti projektjeikbe belsőépítészként. Warhol volt az, aki rábeszélt a szitálásra, Baechler pedig megtanította, hogy hogyan kell a használt, régi anyagokat prezerválni. Megtekinthető lesz a Haringgel közösen készített Ajtó és Oltár, valamint az Ajtók című sorozatom több darabja is. A tizennégy ajtó –melyeket lomtalanításokkor gyűjtöttem – a budapesti átlagember mindennapi küzdelmeit (a háborúkat, a kommunizmust, a diktatúrát) szimbolizálja, akárcsak Jézus keresztútja, de mivel én ateista vagyok, a bibliai vonalat ezúttal is mellőztem. A kiállítás egyik legfontosabb szakasza a Yoko Onóval való kapcsolatom köré épül, és fő motívuma a sakk, valamint először itt lesz látható egy hatalmas kacsás szőnyeg.

A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum Memory of Love kiállításán mint szentendrei művészt mutatnak be, ami számomra óriási megtiszteltetés. Olyan új munkáim (festményeim és szobraim) láthatók itt, melyeket tavaly óta készítettem Szentendrén, köztük a Ludwigban kiállított és beburkolt Fiat 500-as kis bronz parafrázisa.  A Makláry Fine Arts-ban az új kollázstechnikával bővített egyedi nyomataimat tekinthetik meg a látogatók.

Ha már Yoko Onót említette… Szentendre miatta is vonzó desztináció mostanában, ugyanis nyár eleje óta a Kmety Múzeumban látható a művésznő tárlata, és roppant közkedvelt a róla elnevezett Wish Tree (Kívánságfa) is.

Eredetileg nekem lett volna kiállításom a Kmety Múzeumban, de nem lettem kész az anyaggal időre. Később Gulyás Gábor igazgató megkérdezte, hogy tudnék-e nekik segíteni egy Yoko Ono-kiállítás megszervezésében, és én örömmel mondtam igent. Így született a szeptember 2-igy megtekinthető Yes, You! tárlat, mely Yoko nyolcvanas, kilencvenes évekből való munkáiba ad bepillantást.

Hogy ön a saját szentendrei kiállításának a Memory of Love (A szeretet emléke) címet adta, arra enged következtetni, hogy sok kedves emlék fűzi a városhoz.

Valóban így van. Harminc éve építettem Szentendrén egy házat, meglepetésképpen Yokónak, s az utcát, ahol a ház van, viccesen Yoko Ono utcának is emlegetik. Kialakíttattam hozzá egy keskeny, hosszú, nem mélyülő úszómedencét, azért nem mélyülőt, mert Yoko fél a mély víztől.

Fotó: Juhász Melinda
Fotó: Juhász Melinda

A másik ok, amiért a cím az, ami, hogy két és fél évvel ezelőtt egy gyűjtő vett tőlem szobrot, és hozott egy zacskónyi csipkét ajándékba, benne egy pár picike kesztyűvel. Elhatároztam, hogy különleges képet csinálok a két kis ruhadarab felhasználásával, de olyan erős energiája volt a kesztyűknek, hogy képtelen voltam átfesteni. Egy nap megkértem a férfit, akitől ajándékba kaptam őket, hogy mesélje el a kesztyű történetét. Kiderült, hogy az édesanyja édesanyjáé volt, akit 1945-ben a Dunába lőttek. Hát, ez egyértelmű válasz volt arra, hogy miért nem tudtam hozzányúlni festékkel. Ezek a kesztyűk indították el végül bennem ezt az emlékeken alapuló sorozatot.

A csipke azóta művészetét meghatározó védjeggyé vált, azzal rétegez, burkol be, fedi el a múltban, a lélek mélyén rejtőző tartalmakat. Milyen jelentéstöbblettel bír az ön művészetében ez a finom anyag?

Életem első tizenkilenc évében csipkék vettek körbe Magyarországon. Csipketerítő volt a bútorokon, az asztalainkon, a szekrényeinken. Utáltam, mert a giccs netovábbjának tartottam. Aztán, amikor tizenkilenc évesen disszidáltam, és elkezdtem Amerikában lakberendezőként dolgozni, minden módos háznál támadt egyfajta hiányérzetem. Hiányzott a csipke! Hát milyen világ ez, ahol senkinek nincs csipkéje?! – kérdeztem magamtól (nevet). Ekkor elkezdtem átértékelni az emlékeimet, elkezdtem csipkéket vásárolni, melyeket megfestettem, bársonyra varrtam és díszpárnákat készítettem belőlük

Egyébként a Yokóval eltöltött idő során sokat tanultam a feminizmusról – rájöttem, hogy régen az asszonyoknak a hímezés, horgolás és a csipkekészítés volt az egyetlen önkifejezési formájuk, hiszen nem mehettek el dolgozni, nem csinálhatták azt, amihez kedvük volt. Az ő helyük otthon a gyerekek és a tűzhely mellett volt. Ha egy férfi faragott egy széket, és annak a széknek később eltört a lába, megjavították. Ha egy csipke hibásodott meg, azonnal kidobták, mondván azt „csak” nők készítették. 

Nem tudom nem megjegyezni, hogy milyen szépen és választékosan beszéli a magyar nyelvet, annak ellenére, hogy élete nagy részét angol nyelvterületen élte.

Most már valóban jól beszélek magyarul, de korántsem volt ez mindig így! Amikor Amerikából hazalátogattam, meglehetősen sokat csúfoltak az akcentusom miatt. Amikor disszidáltam, az összes barátom Magyarországon hagytam, szembesülnöm kellett a magánnyal és a honvággyal. Rájöttem, hogy az egyetlen módja, hogy ne roskadjak bele ezekbe a kínzó érzésekbe az az, ha többé egy szót sem beszélek magyarul, és ha kerülöm a magyarokkal való találkozást. Eszerint éltem tizenöt éven át.  Ha magyar jött be egy terembe, én már mentem is ki. Miután visszaköltöztem Budapestre, természetesen újra elkezdtem magyarul beszélni, de érdekes módon, még mindig angolul álmodom.

Fotó: Juhász Melinda
Fotó: Juhász Melinda

Egészen fiatalon került intézetbe testvéreivel együtt, majd tizennyolc évesen úgy döntött, hogy Olaszországba szökik.

Akkoriban a Sportszállóban dolgoztam pincérként, ott ismerkedtem össze egy férfivel, aki megígérte, hogy segít nekem, ha Olaszországba mennék. Persze nem segített. Ott álltam Olaszországban, és ő sehol nem volt. A maradék pénzemen elutaztam vonattal Angliába, ahol egy francia tábornoknak dolgoztam szakácsként és cselédként, aztán innen mentem Amerikába.

Hogy látja, a szerencsének sokkal nagyobb szerepe van egy ember életében, mint a szorgalomnak, a tehetségnek vagy a kapcsolatoknak?

Szerintem az ember akkor kerül jó helyre, ha keresi a jó helyet. Mindenkinek meg kell találnia, ami őt elégedetté teszi. Ehhez nem feltétlenül kell messzire utazni.

Hogyan határozza meg az alkotói stílusát?

Barokk minimalista. Paradox, nem? Arthur Schwarz kurátor mondta ezt, amikor telavivi kortárs múzemban volt kiállításom. A szóösszetétel egyszerre hordozza magában a művészetemre jellemző letisztultságot és bonyolultságot.

Akadnak olyan jómódú és sikeres művészek, akik rendszerint drága öltönyöket, szigeteket vásárolnak, legalábbis a tévéből ezt láthatjuk. Önt mi teszi boldoggá?

Ha dolgozhatok. Ha festékes a kezem. De nagyon szeretek főzni is. Nemrégiben három hetet töltöttem Pugliában – szerintem az egyik legszebb hely Olaszországban. Egy házat béreltem az olajültetvények szomszédságában. A boltok és az éttermek messze voltak, így kénytelen voltam főzni. A helyiek háromszor kóstolták meg a főztöm, és imádták! Azt mondják, bármihez is nyúlok a konyhában, barokk minimalistává válik a kezem alatt. Mindenfélét összevegyítek.

Fotó: Juhász Melinda
Fotó: Juhász Melinda

Ha lenne egy képzeletbeli bakancslistája, mit venne még fel rá?

Talán semmit.

Semmit?

Hatvanegy évesen végre úgy ébredtem fel, hogy boldog vagyok. Előtte mindig valami bajom volt a világgal. Idén augusztusban leszek hatvanhat, vagyis öt éve folyamatos boldogságban élem a napjaimat.

De mi kellett ahhoz, hogy bevonzza a tartós boldogságot?

El kellett fogadnom önmagam. Ez egy nagyon nehéz és hosszadalmas folyamat volt. Tudom, hogy korántsem vagyok tökéletes, de legalább annyit sikerült elérnem, hogy önmagam felé a maximumot nyújtsam. És ha az ember a maximumot nyújtja maga felé, akkor képes lesz kifelé ragyogni és mosolyogni a világra. A saját életünkben mi vagyunk az alap, csakis alapra lehet építkezni, csakhogy az a bökkenő, hogy az alapot saját magunknak kell magunk alá rakni.

Főkép: Juhász Melinda

 

 

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

VNTR Graphic Studio
Kreatív dekorációk, logók, faégetéses portrék készítése professzionális színvonalon
06 30 659 2808
https://www.facebook.com/vntrart
VNTR Graphic Studio

Hasonló cikkek