„Több csendességre lenne szükség”

Idén ünnepeljük ötszázadik évfordulóját annak, hogy Luther Márton kiszögezte kilencvenöt tételét a wittenbergi vártemplom kapujára, s ezzel kezdetét vette a reformáció. A csaknem hatszáz programot szervező és támogató, a kultúra és a tudomány eszköztárát összekötő Reformáció Emlékbizottság Gundel Takács Gábort választotta nagykövetének, aki hívő reformátusként szívesen vállalta, hogy hangját és arcát is adja a jubileumi emlékévhez. Az ország egyik legnépszerűbb médiaszemélyiségével a nagyköveti státusszal járó feladatokról, a reformáció 21. századi létjogosultságáról, valamint arról is beszélgettünk, hogy hogyan maradhat talpon, s hogyan lehet jóban önmagával a ma embere egy digitalizációval és pletykákkal átszőtt világban.

Számos közéleti, kulturális és sportműsor házigazdájaként ismeri az ország. Mit szólt, amikor felkérték, hogy legyen a reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából meghirdetett kampány nagykövete?

Megtisztelőnek és nagy felelősségnek éreztem, ugyanakkor egy kicsit meg is lepődtem, amiért épp rám esett az Emlékbizottság választása, de hívő reformátusként szívesen vállaltam, hogy hangom és arcom adjam az emlékévhez.

Úgy tudom, hogy felesége révén lett református.

A protestáns hitre való áttéréshez a lökést valóban a házasságkötési szándék adta. Amikor össze akartunk házasodni, elmentünk abba a római katolikus gyülekezetbe, ahova annak idején gyerekkoromba jártam, de ott azt mondták, nem adnak össze bennünket, mert a menyasszonyom református. Ezt követően Török Zoltán református lelkészhez fordultunk, aki beszélgetett velünk egy órát, majd azt mondta: rendben, összeadlak benneteket!

Az ön lelkületéhez közelebb áll a protestáns közeg?

Emberközelibbnek, letisztultabbnak érzem. Talán több minden szól a lényegről, s kevesebb a formáról; kevesebb a templomokban a dísz, az arany is. De persze ha elmegyek egy római katolikus esküvőre vagy temetésre, még mindig ott élnek bennem a gyermekkoromban tanult rituálék emlékei is. Mindazonáltal azt gondolom, hogy mindenkinek a maga lelki útját kell járnia és nem akarok senkit sem győzködni, mert ami igazán fontos, az így is közös.

Milyen feladatokkal jár a nagyköveti státusz?

Az Emlékbizottság nem támasztott felém kötelezettségeket, gyakorlatilag szabad kezet kaptam. Időbeosztásomtól és energiámtól függ, mikor teszek eleget a Reformáció 500-hoz kapcsolódó felkéréseknek. A kezdetekkor sokat beszélgettünk arról, hogy mi az, ami számomra vállalható, illetve hogy hol látom e feladatban a saját helyemet. Készítettünk egy imázsfilmet, mely a MITTE Communications kreatív koncepciója alapján készült. Nemrégiben Cegléden vettem részt vendégként egy többnapos rendezvénysorozaton, ahol családról, hitről, a saját meglátásaimról és tapasztalataimról meséltem.

Ötszáz éve annak, hogy Luther Márton kiszögezte kilencvenöt tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Mit jelent az ön interpretálásában a reformáció?

Múltkor azt találtam mondani, hogy az a szög, amire Luther ráütött a kalapáccsal, még mindig rezeg. A reformáció nem olyan történelmi esemény, mint például a mohácsi csata, ami egyszer megtörtént, s azóta lezárt ügyként kezeljük. A reformáció nem zárult le, együtt élünk vele, a mai napig hivatkozunk rá, hatással van a mindennapjainkra. A saját utunkat kell járnunk, függetlenül attól, hogy protestánsak, más felekezethez tartozók vagy ateisták vagyunk – az én olvasatomban erről szól a reformáció, ebben a kampányban ezt képviselem. Szeretném felhívni a figyelmet a reformációra, valamint arra szeretnék rámutatni, hogy a gondolkodás segíthet a továbblépésben. Szerintem kizárólag azt kell magunkba fogadni, ami a meggyőződésünknek megfelelő. Szűrjük át magunkon a különféle tanításokat, kijelentéseket és helyzeteket, tegyünk fel kérdéseket, ahogy tette azt Luther is. Keressünk válaszokat a kérdésekre, s dobjuk ki azt, ami szemben áll a meggyőződésünkkel!

Fotó: Pozsonyi Janka
Fotó: Pozsonyi Janka

Meglehetősen nehéz szóba állnunk önmagunkkal egy olyan világban, amelyet átsző az internet, a televízió és a rádió, azaz a zajok.

Hogy az ember önmagával jóban tudjon lenni, ahhoz az átlagosnál több csendességre lenne szükség. Az életünk valóban tele van a digitális kultúra és a pletykák generálta ingerekkel. Hajlamosak vagyunk azonnal kezünkbe venni a telefont ha pittyeg, és jelzi, hogy üzenet érkezett. Az életünk hihetetlenül felgyorsult, azonban ez nem azt jelenti, hogy nyolc óra helyett már négy órában intézzük az ügyeinket és pár órával több a szabadidőnk, épp ellenkezőleg! Sokkal több dolgot préselünk a mindennapjainkba, vagyis a digitalizáció miatt felgyorsult világ nem könnyíti, hanem nehezíti az életünket. Woody Allen híres „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!” mondata rettentően aktuális.

Egyszerűen csak ki kellene tudni kapcsolni? Ez lenne az önmegismerés és a jól működő társas kapcsolatok titka?

Szerintem igen. Időnként le kellene kapcsolódnunk a „rendszerről”, és tanácsos volna kikapcsolni minden energiaelszívó tényezőt. Én például gyakran vezetek úgy autót, hogy rádiót sem hallgatok. A másik probléma, hogy túl sokat tudunk másokról, s túl keveset saját magunkról. A divat manapság nem más, mint azt figyelni, hogy mit csinálnak mások. Ha egy kicsit kevesebbet foglalkoznánk másokkal és csöndet teremtenénk magunk körül, meghallanánk azt a belső hangot (hívhatjuk lelkiismeretnek, őrző angyalnak), mely időnként bizony fájdalmas dolgokat mond, de amely szembesít gyengeségeinkkel.

Az önmagunkkal való törődés, az önvizsgálat, az általunk látogatott közösségek vagy gyülekezetek milyensége szoros összefüggésben áll társas kapcsolataink minőségével. Olyanokat keresünk, akikkel együtt éljük meg a zajt, vagy olyanokat, akikkel megbeszélhetjük a csendességben elhangzó dolgokat? Hiszem, hogy mindenki a hozzá lélekben közelálló és hasonló ember társaságát keresi.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban sok osztálytársam előtt kellett titkolnom, hogy hittanra és templomba járok. A gyerekei korosztályát elnézve mit tapasztal, trendi ma vallásosnak lenni?

Nem, de nem is ciki. Szerencsére azt is látom, hogy sok ember van, aki el sem tudná képzelni az életét gyülekezetbe járás és istentiszteleteken való részvétel nélkül. Én a ’70-es években jártam általános iskolába és hittanra. Ebből akkoriban már nem volt probléma. Abból annál inkább, amikor húgom úgy döntött, megtéríti az osztályt. A Rózsa Ferenc úttörőcsapatnál mindez nem aratott osztatlan sikert.  

Hogy reagált erre a tanári kar?

Behívták a szüleinket, és arra kérték őket, hogy beszéljék le a húgomat az efféle ügybuzgóságról. A templomban eltöltött idő engem egyébként minden alkalommal megnyugvással tölt el. Mindig kapok egy kis békességet, egy jó mondatot, egy kérdést, amit elvihetek magammal. Azok, akik ilyen lelkiséggel élik az életüket, kevésbé láthatóak, magamutogatók.

Talán ezért sem láthatjuk önt bulvárlapok címlapján, nem gyarapítja a megosztó személyiségek táborát sem. Allűrmentesen, lazán és közvetlenül viselkedik.

Nincs bennem extra hiúság, nem érzek késztetést a magamutogatásra, ellenben rendelkezem egy jó adag toleranciával és empátiával – talán ez az oka annak, hogy nem tartanak megosztó személyiségnek. Az amatőr színházas múltamnak sokat köszönhetek, ugyanis a próbák során megtanultam, hogy minden szereplőnek – még a legmegátalkodottabb karakternek is – megvan a maga igazsága. Így van ez az életben is. Más igazságával kapcsolatban megértőnek, türelmesnek és kíváncsinak kellene lennünk, s persze az sem árt, ha nem ítélkezünk, már csak azért sem, mert ez a legtöbbször megszegett parancsolat.

Fotó: Pozsonyi Janka
Fotó: Pozsonyi Janka

Prekoncepcióink miatt talán ezt a legnehezebb megállni.

Az biztos, hogy iszonyatosan könnyen és gyakran ítélkezünk embertársaink felett, és nem jut eszünkbe, hogy mi, földi halandók nem tudunk reálisan bíráskodni, hiszen a másik ember igazságának csupán egy részét ismerjük. Nem mondom, hogy én nem vesztem el időnként a higgadtságom, de próbálom toleránsan élni az életem azért, hogy kevesebbszer konfrontálódjam és kevésbé vegyenek körbe a negatív energiák. A Maradj talpon! műveltségi vetélkedőben az empátia elengedhetetlen volt, hiszen sok emberrel kellett beszélgetnem, rájuk kellett hangolódnom.

Most mint közszereplőt és hívő reformátust is kérdezem: mi játszódott le önben, amikor elhatározta, hogy befejezi a munkáját az MTVA-ban?

Saját hitem szempontjából is fontos pillanat volt ez, tudniillik szembesültem azzal, hogy minden, amiről a gyerekeimnek beszéltem a hittel és a helyesnek ítélt életvezetéssel kapcsolatban, most próbára tétetik. Mindig hittem abban, hogyha a Jóisten becsuk egy ajtót, kinyit egy másikat. A TV2-től nem volt nehéz búcsút venni, hiszen az MTVA már várt. Most a köztévénél elérkezett egy olyan pont, amikor a zárt ajtót már láttam, de még nem láttam azt, amelyik ki fog nyílni előttem.

Ehhez kell kurázsi.

Bizony. Ha valóban hiszel, akkor most kell hinned! – mondtam magamnak. A döntést meghozni egyébként egyáltalán nem esett nehezemre, mert a lelkiismeretem azt súgta, hogy helyesen cselekszem. Volt persze, aki azt mondta, hogy Gábor, te bolond vagy! Ne foglalkozz semmivel, lépj túl a dolgokon! Engem nem ebből a fából faragtak.

Önkonfliktusban élni hosszú távon nem éppen a legkomfortosabb.

Épp ezért tettem úgy, mint annak idején Luther. Nem foglalkoztam mások véleményével. Továbbléptem. A belső hangomra hallgattam, mert életem utolsó óráiban is arra szeretnék emlékezni, hogy hű maradtam önmagamhoz és a hitemhez.

 

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

Hasonló cikkek