Telefongyári nosztalgia

Negyedik alkalommal rendezték meg az ex Telefongyáriak Találkozóját november 25-én a gyár egykori épületében, a jelenlegi Siemens Rt. telephelyén.

Az egybegyűlteket meglátogatta és köszöntötte Dale A. Martin, a Siemens Rt. elnök-vezérigazgatója, s megköszönte azon dolgozók munkáját, akik a Siemensbe átkerülve öregbítették annak hírnevét. A gyár alapításának 140. évfordulója alkalmából szervezett kötetlen munkatársi, baráti találkozón több mint háromszáz egykori dolgozó vett részt, hogy közösen idézzék fel emlékeiket.Hogy mit jelent évtizedeken át egyazon cégnél dolgozni, milyen érzés volt bejárni nap mint nap egy olyan munkahelyre, ahol szinte mindenki ismert mindenkit, s hogy miből marad ki az a mai fiatal, akinek már nincs lehetősége a Telefongyárhoz hasonló cég adta lehetőségekből és atmoszférából részesülni arról dr. Orbán Ferenc gazdasági igazgató és vezérigazgató helyettessel, dr. Vass Imrével, a nagykátai gyáregység igazgatójával, valamint Reterics Józsefné könyvkötő-nyomdavezetővel beszélgettünk.

A nyolcvanas években a Telefongyár háromszor érte el a ” Kiváló Vállalat ” megtisztelő címet.  Ennek eléréséhez az árbevétel volumenén túl nagyon fontos mutató volt az export-import aránya, az árbevételen belüli szerkezet. Hogy sikerüljön megtalálni az ideális arányokat az eredményesség érdekében, abban dr. Orbán Ferenc gazdasági igazgató és vezérigazgató helyettesnek is nagy szerepe volt.

Több mint harminc évet dolgozott a budapesti Telefongyárban. Pontosan milyen feladatokat látott el?

O.F.: Kezdetben időelemző voltam, majd dolgoztam a személyzeti osztályon, ahol később az osztályvezetői posztot töltöttem be, ezt követően lettem közgazdasági osztályvezető, gazdasági igazgató helyettes, gazdasági igazgató, végül pedig vezérigazgató helyettes.

Vagyis annak rendje és módja szerint lépdelt felfelé a ranglétrán. Egy hely, ahova jó volt reggelente bemenni, ahol szinte mindenki ismert mindenkit – ilyen volt ez a gyár?

O.F.: Igen. Jó kapcsolatot ápoltam mindenkivel, pedig összesen ötezer-ötszázan dolgoztunk a vállalatnál a budapesti törzsgyárban háromezer-ötszázan, vidéken pedig kétezren. Volt, aki KISZ-tag volt, volt, aki szakszervezeti vagy párttag – az efféle közösségek, no meg persze a futball, remekül összekovácsolják az embereket. Számos rendezvényen vehettünk részt, remek sportkörök alakultak, és énekkarból vagy, ahogy akkoriban neveztük, dalárdából sem volt hiány.

Egy mai fiatalnak csak álom egy olyan munkahely, ahol ennyire erőteljes csapatépítés folyik, ahol egy életen át lehet dolgozni, ahol megbecsülik a szorgalmat és a kitartást, s ahonnan nyugdíjba lehet menni.

O.F.: Az biztos, hogy jócskán megváltoztak a körülmények… Manapság már nemcsak, hogy nem sikk egy helyen ledolgozni harminc évet, nincs is rá lehetőség! A fiatalok most négy-öt évenként váltanak munkahelyet magasabb beosztás és bér reményében.

Úgy tudom, a Telefongyár virágkorában nem csak kollegiális kapcsolatok, hanem barátságok, sőt, házasságok is köttettek a rendezvényeknek köszönhetően.

O.F.: Bizony! Persze ebben nagy szerepe volt annak, hogy a munka jellege megkívánta a női munkaerő jelenlétét, s hogy a több mint ötezer-ötszáz dolgozó közel fele nő volt. Ők látták el a betanított híradástechnikai, szerelési feladatokat és a szakmunka jelentős részét.  Persze sok mérnök, közgazdász, technikus vagy éppen gépíró, műszaki rajzoló kolléganőnk is volt.

Immár negyedik alkalommal rendezték meg az ex-Telefongyári dolgozók találkozóját. Milyen várakozásokkal indult el az összejövetelre?

O.F.: Vártam, hogy leülhessek egy kicsit a régi ismerősökkel, hogy felidézzük a múlt szép pillanatait, s hogy elújságoljuk egymásnak, hogyan telnek a nyugdíjas éveink.

***

A Telefongyár a 70-es években zöldmezős beruházásként, újonnan építette fel a nagykátai gyáregységét,mely nagy jelentőséggel bírt a város és a környék életében is. A dr. Vass Imre által vezetett, közel hétszáz főt foglalkoztató gyáregységre a rend, a fegyelem és a családias hangulat volt jellemző.

V.I.: A helyi vezetés, de különösen a budapesti törzsgyár szorgalmazta, hogy az ipar vidékre is kikerüljön. Eredetileg a mezőgazdasági gépgyártásban dolgoztam. Amikor 1969-ben felkerestek azzal, hogy legyek a nagykátai gyáregység igazgatója, egy virágzó jászberényi mezőgazdasági gépgyártó üzemet hagytam ott. A nagykátai Vegyi és Kézműipari Vállalatterületét vette át a Telefongyár, ahol még csak barakkok voltak. Ezt látva meglehetősen siralmasnak ítéltem meg a helyzetet, de a budapesti törzsgyárban Rózsavölgyi József vezérigazgató megnyugtatott és meggyőzött arról, hogy a gyár még fejlődés előtt áll. A fejlődés volt az, ami ösztönzött. Szerettem volna részese lenni egy olyan alkotás létrehozásának, ami a semmiből épül fel. 1977. augusztus 1-jén kerültem a gyár élére, ahol tizennégy évet és két hónapot dolgoztam, 1991. október 1-vel jöttem el nyugdíjba. Szép, korszerű üzem lett a nagykátai.

A teljes cikk a Kerületi Újság oldalán olvasható! Megtekintéshez kattints IDE!

Köszönet a segítségért Pritz Lászlónak, a fotókért pedig Madarász Jánosnak és Viola Katalinnak.

A cikk egyben tisztelgés Jónás István és felesége, Jónás Istvánné, valamint ifj. Jónás István és felesége Jónás Istvánné Éva, a cikk szerzőjének édesapja, Jónás Károly, illetve édesanyja, Susztár Edit telefongyári munkássága előtt.

 

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

Hasonló cikkek