Szürke öltöny, humor és elvhűség – Beszélgetés Hernádi Gyuláról

„Az élet mint olyan, perverzió! Valószínűtlen és ritka”vallja Hernádi Gyula Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, dráma- és forgatókönyvíró, a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteletbeli tagja, aki forgatókönyvíróként is ismertté vált, négy évtizeden keresztül dolgozott együtt Jancsó Miklóssal. Első közös filmjük az 1964-ben bemutatott Oldás és kötés volt és ezt egy sor másik film követte; egyik filmjükben, a Kelj fel komám, ne aludjál című alkotásban maga is szerepet vállalt. A 2005-ben elhunyt íróra Pósa Zoltán József Attila-díjas magyar író, költő, irodalomtörténész és Kanadában élő író, festő lánya, Hernádi Kriszta emlékeznek. 

Hernádi Gyuláról 1990-ben írtál monográfiát, s szakdolgozatodat is belőle, az ő irodalmi munkásságából írtad. Milyen képed rajzolódott ki róla?

Pósa Zoltán: A szakdolgozat megírása közben úgy élt bennem Hernádi, mint magyar egzisztencialista író. Érdekelte többek között az a kérdés, hogy ha már erre a világra jöttünk, akkor miért nem élhetünk örökké. Minden művében teljesen egyéni hangon szólalt meg. Hol szárazan dokumentatív, hol lírai, hol profán, provokatív és szókimondó, hol ironikus volt. Erős szürrealista költőiség jellemzi a munkáit, ráadásul azt is éreztem, mintha a hétköznapi életében szürrealisták lennének a megnyilatkozásai is. Regényeit, elbeszéléseit a tematikus gazdagság jellemezte, izgatta a történelem, az adott történelmi helyzetben megnyilvánuló emberi magatartásformák, az egyének közötti kapcsolatok, s emellett a misztikum, a fantasztikum is. A „ne árts” elvet mindig szem előtt tartotta, és vallotta, hogy nem szabad elkövetni olyasmit, ami mások kárára lehet. Izgalmas személyiség volt – szinte sosem azt mondta, amit az ember (vagy a hatalom) várt volna tőle. Mindig „kontrának” vallotta magát, nem véletlen, hogy Frankenstein című regényében a főhőst Kontra Sándornak hívják. Természetesen tisztában volt azzal, hogy a kontrázás se vezet jóra hosszú távon, tudta, hogy el kell köteleződni valami mellett. Ő végül is mindig az erkölcs mellett tette le a voksát, s bár ateistának vallotta magát, verseiben a vallásosság számos nyoma lelhető fel.

Fel tudnád idézni, hogy minek a hatására kezdtél érdeklődni a művei iránt?

P.Z.:1967-1972 között a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-német szakos hallgatója voltam, ekkor bukkantam rá Hernádi Száraz barokk novelláskötetére. Magával ragadtak az izzó metaforák, és puritán, célbafogalmazó elbeszélései is megtetszettek. Elhatároztam, hogy szakdolgozatomat Hernádiból írom, noha tanáraim óva intettek tőle, hiszen akkoriban tiltott íróként tartották számon. Lux Elvira szexuálpszichológus, akit a lánya révén ismertem meg, és aki jó barátságot ápolt Hernádival, elintézte, hogy találkozhassunk. Egy kávézóban várt rám, elegánsan, nyakkendőben, szürke öltönyben. Összetegeződtünk, s rövid időn belül mély szellemi rokonságot találtunk egymással.  A szakdolgozatom leadása után is megmaradt köztünk a jó kapcsolat, többek között például Gyula segített első regényem, az Ama tőrök megjelentetésében.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy volt Hernádiban egyfajta egészséges infantilizmus. Kifejtenéd ezt?

P.Z.: Szeretett tréfálkozni, játékos volt, szóviccet csinált szinte mindenből. Úgy mutatta be nekem íróbarátját, Tomasz Györgyöt, hogy rögtön hozzátette: valójában ő Fantomasz! Az én nevemet is „kitekerte”: Kósza Pósa prózai póza – ezt mondta.

Melyik a szívedhez legközelebb álló mű tőle?

P.Z.: Hernádi művei önmagukért beszélnek, töretlenül működnek, szinte mindig az adott kornak megfelelően lehet őket interpretálni. Már az elsőként megjelent  munkái, Deszkakolostor című elbeszéléskötete és A péntek lépcsőin kisregényére is jellemző az időhöz kötöttség és az időtlen lebegés egysége. Mindkettőben hadifogságának élményeit is feldolgozza , s a francia egzisztencialista irodalomhoz hasonlóan az egyén és a szabadság, a szabadság és a determináció viszonyát vizsgálja. A kedvencem az ötvenes évek mindennapi terrorjáról szóló Kiáltás és kiáltás című regénye, amely csak 1981-ben jelenhetett meg. Amikor 1960-ban beadta a kéziratot a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz, a kiadó vezetője elküldte azt a Belügyminisztériumba. Gyakorlatilag feljelentette Hernádit. A közönség, a korabeli kritikák és a hatalom megbélyegezték: mások mellett freudista, dekadens és szocializmusellenes jelzőkkel illették. Íróként 1960-66-ig, a Folyosók című regény megjelenéséig a „három Tés” világban (támogatott, tűrt, tiltott) a tiltott kategóriába került, csak Jancsó Miklós forgatókönyvírójaként lehetett jelen. Később, a rendszerváltásig sem volt soha támogatott, legfeljebb tűrt alkotó.

A Kiáltás és kiáltásban rámutat, milyen kegyetlen tud lenni az ember.  Erősen kubista-szürrealista költőiség van jelen a leírásokban, a párbeszédeket pedig letisztultság és visszafogottság jellemzi. Egy nő és egy férfi szerelmi kapcsolatáról szól a mű, akik egy ÁVH-s tiszt miatt nem lehetnek egymáséi. A végkimenetel letaglózó: a főhőst a tiszt háromszor úgy megvereti dromedárjaival, hogy az agykárosodást szenved, s bekerül a bolondok házába. Hernádinak erre a munkájára is érvényes az időtlenség és az időhöz kötöttség együttélése. Úgy írja meg a művet, hogy a korszak, melyben a cselekmény játszódik, pontosan nem azonosítható. Néhány falfelirat a Rákosi terrorra utal, ám a regény egésze mégis a korai Kádár korszakra, az 1956-os szabadságharc megtorlásának félelemmel teli légkörére vall. Érdekeségként említem végül, hogy a regény nyomán készült 1987-ben Kézdi- Kovács Zsolt rendezésében a Kiáltás és kiáltás című film, amely már egyértelműen a forradalmat közvetlenül követő korszakban játszódik.     

***

Nemrégiben olvastam édesapádról, hogy igencsak édesszájú volt. Ez igaz?

Hernádi Kriszta: Igen. Imádta a csokitortát, a fagylaltokat, az édes pezsgőt és a Tokaji Aszút.

Lobbanékony, higgadt – melyik volt rá leginkább jellemző?

H.K.: Lobbanékony. De tudott rendkívül kimért, diplomatikus is lenni. Aczél Györggyel (aki nem csinált titkot abból, hogy nem szerette apámat) rengeteg konfliktusa volt a pályája kezdetén. Nem csoda, hiszen apám mindig megmondta neki, amit gondol. Nem bírta a képmutatást. Egyszer állítólag úgy összevesztek, hogy apám megragadta a zakójának a gallérját.

Az, hogy tiltott író volt, kétségkívül megviselte őt, ám volt még egy nagyon súlyos mozzanat az életében: tizennyolc évesen orosz hadifogságba került, a Krím-félszigeten dolgozott például rózsakolhozban is… Beszélt nektek erről az időszakáról?

H. K.: Igen. A fogság egy életre nyomot hagyott benne. Mesélte, hogy vérhas pusztított közöttük, lázasan ültek a latrinán, negyven kilónál egyikük sem volt sokkal több, de állítólag az oroszok nem direkt éheztették őket – nekik sem volt mit enniük. 1947-ben tért haza a fogságból, s beiratkozott az orvosi egyetemre, amit három évvel később abbahagyott. Átiratkozott a vegyészmérnöki karra, ahonnan két és fél év után távozott, s ezt követően közgazdasági tanulmányokat folytatott. 1959-ben kezdett verseket és novellákat írni, eleinte a hadifogság-élményeket vetette papírra (ezek főleg Deszkakolostor novelláskötetében olvashatók).

Hogy viseltétek, hogy sokáig tiltott íróként volt számon tartva?

H.K.: Mi is átvettük a szenvedéseit. Amikor már nem tiltott íróként tartották számon, a hírnevet, a népszerűségét a család is megérezte. Amikor megjelentem egy társaságban, és bemutatkoztam, azt firtatták, hogy Hernádi Gyula lánya vagyok-e. Ez Kanadában is mindig így volt a kint élő magyarok körében.

Hernádi_Gyula_és_lánya,_Krisztina  (Forrás_ Wikipédia)
Hernádi_Gyula_és_lánya,_Krisztina (Forrás_ Wikipédia)

A Kánonon túlAparegény című műved 2008-ban jelent meg, de már édesapád halála előtt elkezdtél dolgozni rajta, pontosabban elkezdtetek, merthogy apukád már halálos beteg volt, tudta, hogy nem lesz ideje és ereje még egy könyvet írni. Haláláig egy részletes és alapos mélyinterjút tudtatok befejezni. Szó van benne művészetről, alkotásról, szerelemről, hitről és földi megváltásról. A közös munka során kikristályosodott számodra az, hogy milyen volt édesapád halálhoz és Istenhez való viszonya?

H.K.:Meghalni hülye vicc. Nem lehet kinevetni. Megpróbálom, de aki győz, azt nehéz kiröhögni” – mondta. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című Jancsó-film is a halál kifigurázása tulajdonképpen. Sokáig azt gondoltam, hogy apám ateista, de aztán beláttam, hogy ez nem így van. Középiskolai tanulmányait a győri bencés gimnáziumban végezte, de 12 évesen elvesztette a hitét, elkezdett kételkedni. Azt mondta, a katekizmus hülyeség, és lázadozni kezdett az egyház ellen. Tizenöt éves volt, amikor viszonyt kezdett folytatni egy 30éves férjes asszonnyal. Az iskolában ez persze kiderült, hívatta az igazgató, jól lehordta, ő pedig állítólag azt mondta: Igazgató úr, magának ehhez semmi köze, ez az én magánügyem! És kirohant az irodából. A hithez való viszonya sokkal bonyolultabb volt, minthogy kijelentsük, hogy ateista vagy hívő volt-e. Valahol természetes, hogy életének és munkásságának része a transzcendencia, hiszen alkotóművész volt. Szerintem a legtöbb verse gyönyörű ima. A Parkinson kórt egyébként elfogadta, nem dühöngött, nem bosszankodott, „csak” depressziós lett. Utálta, hogy nem tud elmászkálni otthonról úgy, ahogy régen.

Minden szülő tesz valamiféle lelki-szellemi táplálékot a tanítványa batyujába. Édesapádtól te milyen útravalókat kaptál?

H.K.: Többek között azt, hogy ne adjam el magam, ragaszkodjam az integritásomhoz, és hogy nem szabad árulónak lenni. Tisztességet tanultam tőle, és azt, hogy az embernek igényesnek kell lennie, s fontos, hogy tudatosan éljük az életünket, hiszen nem mindegy, hogy mivel töltjük el. Fantasztikus életszeretetet is tanultam. Sokat beszélt arról, hogy nem szabad feladni a szabadságra való törekvésünket. Nagyon jó apa volt. Fontos volt neki, hogy testvéremmel együtt egyetemet végezzünk, és hogy magunkba szívjuk a művészeteket. Délelőtt általában telefonálgatott, ügyeket intézett, dolgozott, délután elment az Intercontinental kávézójába, vagy az Astoriába, ahol kollégákkal találkozott, olvasott. Hétvégenként többnyire velünk maradt, ilyenkor sokat beszélgettünk. lustálkodtunk. Ezeket is a nevelésünk részének tartotta, mi pedig nagyon szerettük őt hallgatni. Volt, hogy inkább nem mentem be egyetemre, csak hogy otthon maradhassak vele beszélgetni. Jobb volt, mint egy egyetemi előadás! Mindig arra ösztönzött, hogy olvassak. Rosszabb napjaimon, amikor kicsit magam alatt vagyok, fülembe cseng a hangja: „Kutyika – mert így szólított – olvassál, olvassál!”

Fotók: MTI, Wikipédia (Szilágyi Lenke)

 

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

VNTR Graphic Studio
Kreatív dekorációk, logók, faégetéses portrék készítése professzionális színvonalon
06 30 659 2808
https://www.facebook.com/vntrart
VNTR Graphic Studio

Hasonló cikkek