Otthoni börtön

Izgalmas forgatókönyv és tehetséges színészek, rátermett operatőr és jó rendezői koncepció – azt mondják, ha ez a négy dolog összeáll, akkor megvan az esély a sikeres filmre. Szerencsére mind a négyet fel tudja mutatni Deák Kristóf Foglyok című kisfilmje, mely egy húsz emberből álló szürreális minitársadalmat mutat meg. 1951-be kalauzol, amikor még javában tartott Magyarországon a Rákosi-féle kommunista terror, s amikor az emberek minden este attól rettegtek, hogy másnap hajnalban vajon megáll-e a házuk előtt az a bizonyos fekete autó.

Egy éjszaka a Gaál család ajtaján is kopogtatnak, és a családfő, előre beletörődve sorsába, ajtót nyit a két ÁVO-snak. Legnagyobb megdöbbenésükre a két férfi nem viszi el őket – saját, Andrássy úti lakásukban tartják fogva a családot. Egy bizonyos Michnayt kezdenek el rajtuk és a lakótársukon keresni, mert meggyőződésük, hogy bújtatják. Ezt követően egymás után érkeznek a vendégek – a házmester, a futár, a szomszédok, a rokonok – Gaálékohoz, de mindegyiküknek azzal kell szembesülniük, hogy amíg elő nem kerül Michnay, ők sem hagyhatják el a lakást. Így történik, hogy végül húsz ember zsúfolódik össze a nem túl tágas lakásban. A foglyok több-kevesebb sikerrel megtanulnak együtt élni egymással, miközben kétségbeesetten próbálnak megoldást találni a kialakult helyzetre. A Vörös András forgatókönyvén alapuló történet abszurditását tovább fokozza, hogy valós eseményeken alapul: annak idején egy családot valóban azért ejtettek „túszul” saját otthonában, mert egy olyan embert kerestek rajtuk, akiről valójában senki sem tudta, hogy kicsoda.

A felszínen a cselekmény többnyire visszafojtott, a nézőnek e mögött kell éreznie a drámát. Aki vizuális orgiát remél, az csalódni fog – a hangsúly inkább a zenén, a ritmuson és a színészi játékon van. A kényszerűségből összezárt, különböző korú, nemű és habitusú emberek gesztusai, mimikái és mondatai azok, melyek képet adnak a fojtó hangulatú rendszerről, ehhez pedig kitűnő színészi gárda állt a rendelkezésre. Lengyel Ferenc és Csőre Gábor meggyőzően hozzák a félelmetes és elhivatott ÁVO-s tiszteket, Fekete Ernő, Porogi Ádám és Kardos Róbert egyaránt magas színvonalon teljesítenek. Szamosi – akárcsak a szintén Deák által rendezett, 2017-ben Oscar-díjat nyert Mindenki című rövidfilmben – visszafogottan, naturális stílusban játszik, s ugyanez jellemző Sodró Elizára is. Molnár Levente képmutató, ármánykodó (exnyilas) házmester figurája egészen zseniális, hiteles.

Az alkotók nagyszerűen festik meg (sokszor karikírozzák) a Rákosi-rendszer alatt uralkodó élhetetlen légkört. Fokozatosan vezetik be a nézőt az emberi pokol mindennapjaiba, amely külső hatalom nélkül is remekül működik, épül. Deák a humort hívja segítségül az elkeserítő korszak, a civilek életére rátelepedő diktatórikus rendszer szemléltetésére, pontosabban a sötét hangulatú témát egy abszurd vígjátékba illő alaphelyzettel színezi ki. Pattanásig feszült és komikus momentumok váltják egymást: egyik pillanatban még gyomorszájon vágja a futárt az egyik ÁVO-s tiszt, a másik pillanatban a minitársadalom nőtagja akciófilmszerű, lassításos jelenetben láthatók, amint, szigorúan ÁVO-s kísérettel, megközelítik a sarki kisboltot.

A film olyan kérdéseket jár körbe, mint például, hogy meddig lehet tűrni az elnyomó rendszert, mit tehet az ember, ha ártatlanul vádolják meg, s ha korlátozzák szabadságában, és mitévő lehet akkor, ha határozatlan időre fogolyként kell élnie saját otthonában. Ha nem a koronavírus idején néztük volna meg ezt a filmet, talán nem hatnának ennyire erősen azok a jelenetek, amelyekben a rohamosan fogyó élelmiszer és a háztartási kellékek pótlásáról van szó. A Buñuel-féle Öldöklő angyalra és kafkai alaphelyzetre igencsak hasonlító, egészestés film egyszerre szívbemarkoló, groteszk és abszurd. A humorral átszőtt réteg alatt ott van a beletörődés, a reményvesztettség és a félelem is, ráadásul a szépen felépített konfliktus egy zseniális meglepetést tartogat.