Örökké változó állandó – Herbert Aniko és Szakál Éva

„Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a hétköznap a mi nézőpontunkból nem más, mint az örökké változó állandó” – véli Szakál Éva és Herbert Aniko, akik szeptember 9-én, a Center of Contemporary Art Terráriumában ötödmagukkal vállalkoztak arra, hogy rendhagyó nézőpontból vegyék górcső alá az általunk többnyire taposómalomként aposztrofált mindennapokat.  Az október 8-ig megtekinthető tárlat kapcsán Herbert Aniko vizuális művésszel és Szakál Éva festőművésszel beszélgettünk.

Milyen munkákat láthat az, aki szeptember 9-től ellátogat a Terrárium #everyday kiállítására?

Herbert Aniko: A kiállítás öt alkotó – Csurka Eszter, Kondor Attila, Szakál Éva, Tranker Kata és jómagam – munkáit öleli fel és, ahogy a cím is jelzi, a hétköznapokra reflektál, a mindennapokat állítja fókuszba. Olaj- és papír képeket, objekteket, videókat láthat az, aki betér a CCA-ba. Éva kiállított darabjai között szerepel az Élek, az Occasion és a Méhkas, az én „pihentelmélyűségem” a Panicumban, a Pandoban, illetve az animációmban koncentrálódik.

Fókuszban tehát a mindennapok. Milyen üzenetet kívántok közvetíteni munkáitok által?

Szakál Éva: A kiállítás egyéni aspektusból tárja a befogadó elé a mindennapokat, olyan apró részleteiben ragadja meg a hétköznapok fogalmát, amely gazdagabbá teszi azt az állandó folyamatot, amelyben létezünk. Kata munkája kifejezetten jó példa arra, hogyan képes műalkotás kizökkenteni az embert a mókuskerékből vagy, hogy hogyan képes megállásra, szemlélődésre késztetni minket.

Aniko valamennyi munkájában fellelhető volt ez idáig a rózsaszín. Ahogy én látom, a szívcsakra színe most inkább háttérbe szorul.  Milyen színekkel, elemekkel és komponensekkel dolgoztatok darabjaitokon?

Sz. Éva: Olajjal dolgozom vászonra, hétköznapi környezetünkből emelek ki szegmenseket, és leginkább arra törekszem, hogy minél tisztább színekkel még, ha azok tört színek is jelenítsem meg azokat. Igyekszem úgy operálni a színekkel, hogy minél tisztább képet adhassak általuk a hétköznapokról.

edge (él) 60x85  oil on canvas  2013
Szakál Éva: Élek

H. Aniko: A szívcsakra színe a zöld, ezért már letoltak az okosabbak. De a sors úgy hozta, hogy most a rózsaszín a zöldre cserélődött le. Mint mindig, most is a befogadóra, a nézői reakciókra helyezem a hangsúlyt és kísérleti munkákkal próbálom őket közelebb hozni a hétköznapokhoz. Hét darab átlátszó léggömböt fújok fel, amelyek mindegyikébe egy kevés vizet és fákat helyezek el – ezeket engedem fel a térbe oly’ módon, hogy a látogatók feje felett lebegjenek séta közben. Alulról engedek betekintést rákényszerítve a nézőt ez által arra, hogy ne csak a falakat nézze – tekintsen más szemszögből is a kiállításra. Három hintát is kihelyezek, egyszóval folytatom, amit tőlem már megszokhattunk – show-t csinálok a kiállított munkáimból, kiélem a térrel szőtt vágyaimat.

Sz. Éva: Szerintem több ez puszta show csinálásnál, mert az által, hogy igyekszel a lehető legmaximálisabban kitölteni a rendelkezésre álló teret, egyúttal fenntartod a befogadói érdeklődést.

Méhkas című alkotásod ugyan nem show elem, mégis beindította a fantáziám. A méhek alkotta szociális közösség, az arra jellemző példás hierarchia – mondhatjuk, hogy ezekkel a mögöttes mondanivalókkal kívántad felhívni a figyelmet az emberi társadalmi berendezkedés hibáira, Éva?

Sz. Éva: Alkotás közben abszolút benne volt a fejemben a szimbólumokban gondolkodás csakúgy, mint más munkáim esetében. Meglehetősen sokat olvastam a méhekről, megdöbbentem, amikor megtudtam: egy bizonyos fajnál, ha két kolónia túlságosan közel helyezkedik el egymáshoz, a méhkasok tagjai kiölik egymást. Mi ebből a tanulság? Kell, hogy legyen egyfajta rend, társadalmi berendezkedés, azonban törekedni kell egymás privilégiumának és autonómiájának tiszteletben tartására. Az ellentéteket egyensúlyba hozni – ez a cél vezérelt az alkotás folyamata során. Az ellentétek ütköztetése és a harmóniában tartás, ezek kompozíciókkal, szimbólumokkal történő megvalósítása mindig is izgalmas feladat volt számomra.

beehive 110x85 oil on canvas 2012
Szakál Éva: Méhkas

Milyen technikával dolgoztál az Élek esetében?

Sz. Éva: A végesség és végtelen, vagyis az ellentétek játékával dolgoztam. Előmunkája ennek a Távlat névre keresztelt képem, mely jóval nagyobb, mint a mostani kiállításon látható Élek. Ennek részletét dolgoztam át egy merőben más térjáték megoldással: a geometrikus szabályos formát ütköztettem a naturális környezettel. Nem teszek különbséget reális és absztrakt között, mert úgy gondolom, ezek egymással harmóniában képesek együtt létezni.

Egy kiállítást tető alá hozni nem egyszerű dolog és nem kevés idő, ha csak azt vesszük, hogy Aniko a beszélgetés megkezdése előtt még plafonig érő létráról mászkált fel és le… A ti esetetekben mennyi időt vett igénybe maga az alkotói folyamat?

Sz. Éva: Évek alatt gyűlnek össze a munkáim, a képek technikailag egységes vonalat alkotnak. Az Élek például 2013-ban készített alkotásom.

Aniko gyakran merít ihletet irodalomból, legutóbbi Szándékos Vakság – Szerelem című képsorozatát Szabó Imola Julianna író látta el saját irodalmi szövegeivel. Az irodalom és az olvasásélmények ezúttal mennyiben inspiráltak? 

H. Aniko: Valóban, aki egy kicsit is ismer, tudja, milyen nagyon vonzódom a japán kultúrához és irodalomhoz. Ezek éppúgy inspirálnak, mint a filmélményeim – legutóbb A Föld sóját és a Saul fiát láttam, nagy hatással voltak rám, és mindkettőben találtam olyasmit, amit bele tudtam építeni egy-egy munkámba. Az egyén sorsa és döntései mozgatták meg a fantáziám – az individuum mint téma animációimban is gyakorta köszön vissza, előszeretettel realizálom papírra saját érzéseimet, önmagamat.

 „Senki nem tudja, mi lesz holnap, nem lehet tervezni” írja Anikó az #everyday kiállítás kapcsán.  Ha így érzitek a helyzetet – bár Isten ments’, hogy elküldjelek titeket kis országunkból nem kacérkodtok művészként a külföldre való kikacsintás lehetőségével?

H. Aniko: Japán kapcsán már több ilyen kísérletem volt. Pályázatokat adtam be, eddig még egyiket sem sikerült elnyernem, de nem adtam fel és folyamatosan keresem a rövidebb periódusra szóló kiugrási lehetőségeket.

Ha jól veszem ki a szavaidból, hosszabb időre sem magánemberként, sem pedig alkotóként nem vállalkoznál országhatáron túli létre.

H. Aniko: Olvastam nemrégiben egy könyvet, amelyben egy magyar nő írt egy japán férfival való házasságáról és a mindennapi életükről Japánban. A történet elrettentően reális képet fest a japán világról – rá kellett jönnöm, hogy a bennem ez idáig dédelgetett elképzelés az országról módfelett idealisztikus volt.

Sz. Éva: Külföld extra dózisban képes felpörgetni az embert, művészként is több impulzus hat rád. Az én céljaim között is szerepel, hogy hosszabb-rövidebb időre kimenjek, még ha csak szomszédos országokba is. Ha az ember csak egyetlen lépést is tesz oldalra, már rengeteget tett azért, hogy más szemszögből tekintsen az őt körülvevő világra, hogy újfajta gondolkodásmóddal gazdagodjon.

A Panicum-sorozat címe onnan jött, hogy – ahogy Aniko fogalmaz – az elmúlt időszakban elég sok „bomba” robbant körülöttem. Milyen bombákról van szó pontosan?

H. Aniko: Egyrészt sokat olvastam bombákról, azok természetéről, működéséről, az olvasottakat pedig igyekeztem összekötni a személyes élményeimmel, az indulataimmal, az utóbbi időben engem ért sérelmekkel. Egy olyan helyen élünk, ahol jelen pillanatban nincs tere a sem a személyes, sem a kulturális feldolgozásnak. E nélkül a tér nélkül olyasvalami, mint a katarzis nem lehetséges, tehát a megbékülés sem, nemhogy a gyógyulás. Ezeket próbáltam rávetíteni projektjeimre. Szeretek kísérletezni önmagamon és a rendelkezésemre álló térrel, a befogadóval. Ez a kísérletező játékosság tart alkotói mozgásban.

herbert aniko panicum sorozat 2xxxxx
Herbert Aniko: Panicum-sorozat 2

Talán nem járok túl messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a Panicum sorozat szorosan összefügg Pandos, erdő, amiben járok című projekteddel, hiszen a fát, mint örök toposzt, szimbólumot a Panicumba is beépítetted.

H. Aniko: Alapvető motívumok találnak meg mint a ház, a fa egyszóval mindaz, amik gyerekrajzokról is visszaköszönhetnek. A Pando-projekt fő inspirációját a Szerelmem, Hirosima című film, illetve a Pintér Béla és Társulat és Szkéné Színház felajánlása adta. A társulat saját, régebbi promóciós anyagait ajánlotta fel művészek számára mondván, hogy nem szeretnék azokat kidobni, alkossanak belőlük a művészek kedvük szerint. Felvettem velük a kapcsolatot és kaptam egy csomó anyagot, köztük egy társulati katalógust, amelynek borítójára pillantva el is határoztam, hogy fákat fogok hajtogatni belőle. Az együttműködés máig tart, sőt, támogatásukat is élvezhetem.

Milyen visszajelzésekre számítotok, egyáltalán mennyire fontosak számotokra például a negatív feedbeck-ek?

Sz. Éva: Úgy vélem, hogy minden negatív kritika lehet építő, ha helytállóan van megfogalmazva.

H. Aniko: Én ugyanolyan hálás tudok lenni egy-egy negatív kritikáért, mint a pozitív visszajelzésekért. Fontos, hogy sokan lássák a kiállításainkat, hogy gondolkodásra bírjuk a látogatókat, hogy legyen visszhangja annak, amin fáradoztunk.

A kiállítás címe #everyday. Adódik a kérdés, hogy mit jelentenek számotokra a hétköznapok?

Sz. Éva: Akkor fogalmazódott meg bennünk a hétköznapok lényege, amikor azon gondolkodtunk, milyen névre kereszteljük a nyíló kiállítást. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a hétköznapok mi nézőpontunkból nem más, mint az örökké változó állandó.

Mindketten a Center of Contemporary Art Budapest (CCA) rezidensei vagytok. Mit ad számotokra a rezidencia program és hogyan segít benneteket, alkotókat?

H. Aniko: A rezidencia program három hónapra szól, a műtermem használaton kívül lehetőségünk nyílik kiállítások szervezésére, meghívhatunk művészeket, a koncepcióban pedig többnyire szabadkezet kapunk. Maximálisan igyekszünk kihasználni a CCA-rezidencia nyújtotta lehetőségeket és az inspiratív gyönyörű zöldövezetet, ami itt körülvesz minket.

02

Milyen kiállításokon láthatunk titeket együtt vagy akár külön-külön a közeljövőben?

H. Aniko: A jelenlegi kiállítást egy kerekasztal beszélgetéssel szeretnénk majd zárni, amit a kiállítás kurátora Urai Dorottya segítségével és hozzáértésével fogunk létrehozni. A Mámai Művésztelep munkáiból – ahol én is részt vettem – nyílik kiállítás 15-én a Kelet Kávézóban. Nemrég megkeresett egy neves intézet egy jótékonysági aukció kapcsán ez külön öröm és megtiszteltetés nekem.

Sz. Éva: Két csoportos kiállítás is nyílik párhuzamosan, melyeken részt vesznek a munkáim. Az egyik szeptember 17-én hazai terepen, a Latarka galériában lesz látható Mesterséges Táj(kép) címmel, a másik pedig a weiz-i Kunsthausban a Frauen Circus nemzetközi női művészcsoport retrospektív tárlata keretében (az ACRYL –társadalmi-kulturális hálózat szervezésében) tekinthető meg. Ezt követően az Amadeus Művészeti Alapítvány tagjaként a szeptember 29-én nyíló Amadeus Alapítvány III. generációs ösztöndíjasainak csoportos kiállításán leszek jelen, új sorozatom pedig a Millenáris Park kiállítási csarnokában, az Art Marketen lesz megtekinthető október 8-tól 11-ig.

 

 

 

 

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

Hasonló cikkek