Gyermeket gyászolni – Hogyan vigasztaljuk azt, akit élete legnagyobb vesztesége érte?

Nóra története

“Ahogy telnek az évek, és korosodik az ember, egyre több halálesettel találkozik, egyre több szerettünket veszítjük el. Szinte rutinná válik részvétet nyilvánítani vagy fogadni. Ez az élet rendje, így természetes. De egy gyerek halála sokkal ritkább , erre jó esetben nem készülünk fel.

Az ember lánya fiatalon azt gondolja, hogy a terhesség és szülés a világ legtermészetesebb, legszebb dolga. Aztán sokaknál már az elején jön a hidegzuhany, hogy a baba nem feltétlenül jön olyan könnyen. Nálunk ilyen probléma nem volt szerencsére. Kockacukor – így hívtuk a babát, miután beköltözött a hasamba. Álomterhesség volt, mintha egy romantikus filmben éltem volna. Pocaksimogatós, babaruha-vásárolgatós, ábrándozós időszak, amiben minden olyan könnyű és természetes volt. Hat hónapig…

A kórházan töltött egy hét alatt mindenki nyugtatgatott, hogy a kicsi már nem olyan kicsi, nem lesz semmi baj, életben marad, jó eséllyel egészséges lesz, bár sokáig inkubátorban kell maradnia. Elhittem nekik. Aztán a kislányom mégis elment. Szombat keső délután volt, mikor az orvos közölte. Véget ért az izgalom, a stressz, a félelem, a féltés és az elképzelt jövőképem, minden. Csak az üresség maradt. Feküdtem az ágyon, a plafont bámulva, és nem tudtam sírni sem. Az addig biztató nővérek szemlesütve forgolódtak körlöttem. Furcsa, látomásszerű állapotban lebegtem, mitnha nem is velem történne mindez, majd álomba zuhantam. A reggelek kegyetlenek voltak. Mindig mintha egyfajta bódult állapotból tértem volna magamhoz,  ami után a kegyetlen valóság hasított belém, mint egy tőr. Két kézzel kapaszkodtam Istenbe, hogy ne bolonduljak meg. Ha családom és a legközelebbi barátaim nem támogattak volna, talán tragédia is lehetett volna a történetem vége.

Nem sokkal később újra neki kellett kezdenem az életnek. Kibújtam az otthoni védő, óvó burokból, és szembenéztem az ismerősök, szomszédok sajnálkozó, szánakozó tekintetével. Ebben az időszakban döbbentem rá, hogy az emberek zöme egyszerűen nem tud mit kezdeni egy gyermekét gyászoló szülővel. Egyébként pedig a gyászmunka egyik legnehezebb része, amikor türelmesnek kell maradi, és tolerálni kell a jószándékú embereket, akik – valljuk be – sokszor nagy terhet jelentenek. Sokan úgy érzik, hogy feltétlenül mondaniuk kell valamit. A legjobb szándékkal záporoztak rám is a legtapintatlanabb „vigaszok”, ilyen volt például a „majd lesz másik”. Később csatlakoztam egy olyan csoporthoz, ahol gyászoló szülők osztják meg egymással történeteiket, tapasztalataikat és érzéseiket. Ott olyan „bátorító” mondatokat olvastam, mint: “legalább most folytathatod a karrierépítést”, „jól van, úgyis van már gyereked”, „még jó, hogy nem idősebb korában vesztetted el, akkor jobban fájna.”

Mégis mit mondhatunk egy anyának vagy egy apának, akit élete legnagyobb vesztesége ért?

Egyszerűen csak fejezzük ki együttérzésünket. Ha közeli barátunk, családtagunk az illető, akkor néha elég egy ölelés is. Nyugodtan mondjuk, hogy nem tudjuk, mivel segíthetnénk, és bátorítsuk őt, hogy merje elmondani, mit tehetnénk érte. Ha beszélni szeretne róla, hallgassuk meg, ha sír, hagyjuk, hogy kisírja magát, ha pedig csendet szeretne, akkor üljünk vele a csendben. Sokszor az a legbeszédesebb.”

Szerző: Friskó Andrea 

Fotó: 777.blog.hu 

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

VNTR Graphic Studio
Kreatív dekorációk, logók, faégetéses portrék készítése professzionális színvonalon
06 30 659 2808
https://www.facebook.com/vntrart
VNTR Graphic Studio

Hasonló cikkek