Gergely Ágnes

Gergely Ágnes

Beszélgetés Gergely Ágnessel

Dolgozott újságíróként, tanított középiskolában és egyetemen, fordított afrikai, ír walesi költőket és tanulmányt, verset és prózát. Utazásairól, a digitális kultúra térhódításainak várható következményeiről, akaratról és szakmai alázatról osztotta meg velünk bölcs, példaértékű gondolatait. 

Gergely Ágnes nevéhez az irodalomkedvelők a költő, prózaíró, esszéista illetve műfordító titulusokat társítják, joggal. Azt talán kevesen tudják, hogy még vasesztergályosként is dolgozott. Hogyan talált önre ez a férfias, korántsem humán attitűdöt igénylő szakma?

Kimaradtam a gimnázium hatodik osztályából. Jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, előadóművész szerettem volna lenni. Fel is vettek, de a második fordulónál nem jutottam tovább. Az ötvenes évek elején ezt a politikai felvételit rostavizsgának nevezték. Kirostálták azokat, akiket politikailag nem tartottak megfelelőnek.

Ezek szerint nem tudás, sokkal inkább családi háttér alapján hozott döntést a bizottság?

Családi háttér és politikai „megbízhatóság” alapján. Apám újságíró volt, és akkoriban inkább a munkás-paraszti rétegből származó fiatalokra volt szükség az értelmiségi pályákon. Ami nagyszerű, ha olyan tehetségesek, mint Soós Imre vagy Szirtes Ádám.

 Az előadóművészet mint álom szertefoszlott…

Nem keseredtem el. Nézegettem a gyárkapukat. Láttam egy hirdetést a Mozdonygyár kapuján, munkásfelvétel volt. Vasesztergályosokat, lakatosokat, gyalusokat, hegesztőket, marósokat, kovácsokat, öntőket, mintakészítőket kerestek. A marósok tanideje egy év volt, az esztergályosoké két év. A marós szakma nem lenne rossz, gondoltam, de a marós biztosan marólúggal dolgozik. Fogalmam sem volt a vasiparról. Végül esztergályosnak jelentkeztem. Izgalmas két év volt – persze – nem mondom, hogy problémamentes. Eleinte ügyetlen voltam a kétkezi munkához. Szerencsére akadt néhány rokonszenves és türelmes oktató a műhelyben, aki foglalkozott velem. Hála Istennek, végül megbirkóztam a nehezével. Még fogaskereket is tudtam cserélni, ahhoz pedig matematika is kellett. A második évben segédoktató lettem. Emlékszem egy elsőéves tanítványomra, aki mindig énekelt munka közben. Kovács Péternek hívták, később basszista lett az Operaházban.

Ön végzettsége, eredeti hivatása szerint tanár. Tősgyökeres újpestiként módfelett érdekel, melyik újpesti iskolában tanított?

Négy évig tanítottam általános iskolában, majd két évig ugyanabban az épületben, középiskolában. A Kanizsai Dorottya Lánygimnázium később Kanizsai Dorottya Egészségügyi Szakközépiskola és Gimnázium lett. A negyedik kerületben igazán jó iskolák voltak akkoriban, remek tanárokkal: a peremkerületbe száműzték, akit el akartak távolítani a belvárosból.

Miért?

Például mert olasz egyetemen szerzett diplomát, vagy mert a férje arisztokrata volt, vagy több tárgyból Is megszerezte a doktorátust.

Az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1979-ben angol–amerikai–afrikai irodalomból doktorált, 1997-ben pedig újra levizsgázott, hogy az egyetem a doktorátust PhD-vé minősítse. Mikor ragadta magával az afrikai irodalom?

1973-ban, amikor kinn voltam ösztöndíjjal az Egyesült Államokban, összebarátkoztam egy afrikai íróval, aki megszerettette velem ezt a különleges világot, amely már a magyar avantgárd íróit, Kassák Lajost, Dénes Zsófiát is érdekelte. Az egyik legszebb afrikai versfordítást Füst Milánnak köszönhetjük. De én nem afrikai irodalomból akartam doktorálni, hanem az ír költő, William Butler Yeats műveiből, később Nyugat magyarja címmel könyvet is írtam róla. Akkori témavezetőmnek az volt a véleménye, Yeatsről rengetegen írtak, válasszák valami különlegesebb témát. Az afrikai irodalmat választottam. Tudomásom szerint korábban Magyarországon Keszthelyi Tibor doktorált ebből a tárgyból.

Kiválóan beszél angolul, franciául. Esetleg egy afrikai törzs nyelvét is sikerült elsajátítania az évek során?

Próbáltam megtanulni a szuahélit, de beletört a bicskám. A magyar mellett az angol a munkanyelvem, franciául hibásan beszélek. Sajnos, németül és oroszul nem tudok megszólalni. Verset hat-hét nyelvből fordítok, a japán szövegeket angolból fordítom, de mindig kérek a munkához japánul tudó ellenőrző szerkesztőt.

Apropó Japán… Meglehetősen sok helyre látogatott el életében szakmájából kifolyólag. Japánban mennyi időt töltött?

Életem első külföldi útja volt ez a japán út, 1965-ben. Az újpesti iskolából a Magyar Rádióba kerültem, egy apróhirdetésben olvastam, hogy angolul beszélő riportert keresnek. Jelentkeztem, felvettek. Nyolc évig dolgoztam a Rádióban, a Külföldi Adások Főosztályán, a műsorexport szerkesztőségben, rajongtam azért a munkáért, nem kellett politizálni, országépítéssel, művészettel, irodalommal foglalkoztam, szakemberekkel beszélgettem, jártam az országot. A Rádió küldött ki a gyermekkórussal Japánba, két hónapra, angol tolmácsnak, reggeltől éjszakáig tolmácsoltam, sorakoztattam a gyerekeket, rakodtam a ládákba a jelmezeket fellépés előtt, szünetben, fellépés után, mesebeli út volt, csak kimerítő, de fiatalon az ember mindent bír. Aztán a politikai konfliktusok, ahogy Újpesten, a Rádióban Is utolértek, az Élet és Irodalomnál lettem rovatvezető, nagyon szerettem ott dolgozni, de Illés Endre elhívott a Szépirodalmi Könyvkiadóba, lektornak, igényes munka volt, csakhogy normában kellett olvasni, nem bírta a szemem a tempót, utána a Nagyvilágnál voltam újra rovatvezető, onnan mentem nyugdíjba. Nyugdíjasként tizenegy évig tanítottam az ELTE Angol Tanszékének PhD tanfolyamán, ez volt a legszebb munkám. Versfordítást tanítottam és – persze – Yeats költészetét.

Az lowai Egyetem 1974-ben tiszteletbeli taggá választotta. Hogyan emlékszik vissza az ott eltöltött időre?

lowa Citybe, ahogy már említettem, ösztöndíjjal kerültem, a nemzetközi íróműhelybe. Professzorunk felesége kínai volt, sok ázsiai írót hívtak meg. Szász Imre, Karinthy Ferenc és Szabó Magda után én voltam a negyedik író Magyarországról. Borzalmasan féltem Amerikától. „A tél lowában olyan, mint a fehér pokol” – ez állt a meghívó levélben. Nagyon más világ volt. A templomok funkcionáltak mint a kultúra és a társadalmi élet színterei. A szponzorok kedvéért felléptünk az altemplomokban, mindenki a maga országa népdalait énekelte, a dalok nagyon tetszettek a közönségnek.

Sosem gondolt arra, hogy külföldre költözik?

De igen, 1956-ban megfordult a fejemben, olyannyira, hogy a vőlegényemmel már össze is csomagoltunk, útra készen álltunk. Emlékszem, két könyvet akartam betenni a bőröndömbe: a Károli-Bibliát és a Vörösmarty-kötetet. Csomagolás közben véletlenül kiesett a kezemből a Vörösmarty-kötet. Ezt jelnek fogtam fel. A találkozót reggel nyolcra a Nyugati pályaudvarnál beszéltük meg, de a „jel” után nem mentünk sehova. Tulajdonképpen nem bánom. Szeretek itt dolgozni, imádom az anyanyelvemet.

Manapság a fiatalok tucatjával mennek külföldre…

Ha egy nyelvet beszélő, diplomás fiú vagy lány nem kap itthon állást, nyilván elmegy szerencsét próbálni külföldön. Nehéz elviselni a létbizonytalanságot. Talán engem is mozgatna a kalandvágy, az utazás iránti kíváncsiság vagy egyszerűen a munkanélküliség, ha fiatal volnék. Mi be voltunk zárva. Kérdés, hogy lehet-e igazán gyökeret ereszteni külföldön. Főképp, ha író az ember. Más egy sportoló, vagy egy zongoratanár.

Rengeteget írt, ír a mai napig. Sodort az útjába mentort a sors, vagy inkább az élet tanította meg önt a szakmai sikerekhez vezető út önálló kitaposására?

Kellett mentor, de nem abban az értelemben, mint manapság. A könyveket az állam finanszírozta. Olyan mentorok kellettek, akiktől tanulni lehet. Egy régi tanárom kérte, mutassam meg neki a verseimet. Aztán bevitte őket a könyvkiadóba. Egy év múlva megjelent a verseskönyvem. Akkoriban egy év volt a nyomdai átfutás.

Észrevehető, hogy köteteiben, például a Hajtogatósban, a Kobaltországban nagyon erős, jól kidolgozott szerkezet valósul meg, sőt, könyvei dialógust alkotnak egymással. Tudatos írói szerkesztésről van szó?

Igen, ez szándékos, köszönöm, hogy észrevette. Nem csak a prózai szövegek, a verseim is hatnak egymásra, mozgatják egymást. Nagyon vigyázok, hogy ne adjak ki a kezemből olyan művet, amellyel később nem értenék egyet. Az első néhány könyvemből ma már kihagynék egy-két darabot.

Líráját többek között a szürreális látásmód, a képzettársítás, a szimbolizmus jellemzi. A kortárs költők között vannak, akik szerint a 21. századi költészetben és prózában nincs már helye a romantikus eszközöknek, mindez ódivatú. Önnek mi a véleménye?

Azt hiszem, a romantika sohasem megy ki a divatból. Aki azt képzeli, hogy meg tud nélküle lenni, az majd észreveszi, hogy rosszul öregszik. A metafora örökéletű. Néha nem árt elemelni a mondatokat a hétköznapiságtól.

Jelen századunkat rohamosan igyekszik körbefonni a digitális kultúra is. Mi a jóslata a kézzel fogható könyvet és az olvasást illetően?

A digitális világnak előnye, hátránya egyaránt van, bár tartok tőle, hogy az emberi kapcsolatok lazulását, a könyvekkel való fizikai-lelki érintkezés háttérbe szorulását hozza magával. Az az érzésem, a kézírás előbb-utóbb vissza fogja követelni régi főszerepét. Legalábbis az írók világában.

Feltételezem, nem hagyja önmagát megfosztani a papír, toll és kézzel írás szépségétől.

Először mindig kézzel írom le a verseimet, javítom, összefirkálom, élvezem. Fontos, hogy közvetlenül érintkezzek a papírral, a könyvvel, a szótárral. Szeretem érezni a papírlapok illatát, megfogni a borítólapot, megnézni a nyomtatást. Persze ha készen vagyok a kézi munkával, beírom a szöveget a komputerbe, az is jó. Az idén nyáron Londonban láttam egy új irodalmi lexikont, hazajöttem, megrendeltem, gyönyörű.

Hogyan telik egy átlagos napja?

Általában éjszaka dolgozom, ezért reggel, ha módom van rá, későn reggelizem. Így aztán később is ebédelek, az egész nap elcsúszik. Délután olvasok, vagy a barátaimmal találkozom. Összejárok a volt évfolyamtársaimmal, az osztállyal, amellyel együtt érettségiztem, író és művész barátaimmal, akikkel „szentistvános”-t, társasjátékot játszom, és irodalmat tanítok az osztályomnak, amelynek osztályfőnöke voltam több mint ötven évvel ezelőtt…

Optimizmus, bölcsesség és erőt adó mosoly. Mi ad önnek jelenleg erőt ahhoz, hogy pozitív és energikus szemlélettel élje mindennapjait?

A munka. Szeretek írni, szeretek fordítani és szeretek tanítani. A legjobban talán tanítani szeretek. Az írás néha megkínoz, a tanítás soha.

A beszélgetés elején említette, hogy három és fél évig élt „bezárva”, ennyi Ideig dolgozott otthonában a nemsokára megjelenő memoárján. Jelezte előre, babonából nem beszél a kötetről. Annyit azért lehet tudni, mikor kerül a könyvesboltok polcaira?

Valóban babonából nem akarok beszélni erről, de remélhetőleg még ebben az évben megjelenik a könyv, az Európa Könyvkiadó adja ki. A memoár életem huszonkilencedik évéig tart. Akkor befejeződött valami. És akkortájt kezdtem írni.

 Jónás Ágnes

Publikálva: 2013.09.10. TiszatajOnline.hu

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

Hasonló cikkek