Ez a rezidencia a lehetőségekről szól – Monojlovits Eszter

A 2002-ben alapított L1 Egyesület alapvető célkitűzése külföldi és magyar produkciók létrejöttének elősegítése, valamint tehetséges művészek munkáinak bemutatása. Magas minőségű kortárs tánc előadások létrejöttéhez nyújt támogató közeget, menedzseli tagjai és rezidensei, illetve az egyesület közeli független művészek szakmai fejlődését. Szeptemberi interjúsorozatunkban azokkal a fiatal magyar és külföldi művészekkel foglalkozunk, akik idén csatlakoztak az L1 Egyesület rezidencia programjához. Monojlovits Eszterrel beszélgettünk.

Az ELTE Tanítóképző karán végeztél óvodapedagógusként. Mi visz rá egy pedagógust, arra, hogy a tánc útját is járja és mennyiben tudja segíteni a tanítói perspektíva a táncos alkotói folyamatokat?

Még messze nem voltam pedagógus, amikor látókörömbe került a tánc. Érettségi előtt történt ez a nagyon izgalmas találkozás. A főiskola alatt kezdtem el kortárs tánckurzusra járni, a kettő tulajdonképpen párhuzamosan futott. Úgy vettem észre, hogy esetemben nem a pedagógiai háttértudás nyújt pluszt a tánchoz, inkább fordítva működik ez: az alkotói tapasztalat teszi gazdagabbá a pedagógusi munkámat.

Hogyan kerültél kapcsolatba az L1 Egyesület rezidencia programjával?

Berger Gyula – jelenleg is tagja az L1 Egyesületnek, korábban alapító elnöke volt  – társulatában táncoltam, így már volt bizonyos mértékű rálátásom az Egyesület működésére, ezen kívül a jelenlegi tagok és a korábbi rezidensekkel való barátságok, munkakapcsolat is nagy szerepet játszott az Egyesülethez való kötődésemben. Amikor Ladjánszki Márta, az Egyesület jelenlegi alelnöke felajánlotta ezt a lehetőséget, nagy meglepetésként ért és megtisztelőnek tartottam. Konkrét partneri kapcsolatba akkor kerültem Mártával, amikor pályázatíráshoz kértem a segítségét. Egy kortárs produkciót készítettünk elő gyenge kilátásokkal, gyakorlatilag a semmiből, de végül létrejött. Úgy tűnt, hogy Mártának tetszett az ott végzett munkám, mert nem sokkal a projekt után rezidensnek hívott, amit én örömmel vállaltam el.

Fotó: Roland Szabo
Fotó: Roland Szabo

Mit jelent számodra rezidensnek lenni az L1-ben?

A tény, hogy rezidens vagyok, segít fókuszálni, másképp érnek impulzusok is. Medret ad a gondolataimnak és a figyelmemnek még akkor is, ha nincsenek minden hónapra meghatározott konkrét projektek. Ezt a figyelmet olyan állapotnak élem meg, amely képes engem új perspektívákkal és információkkal belülről duzzasztani. Olyan ez, mint a magban csírázás előtt felgyűlő életerő. A rezidencia program amúgy is a lehetőségekről szól. Nagyon jelentős információs, infrastrukturális és szakmai hátteret nyújt, a networking lehetőségekről nem is beszélve. Feltűnt, hogy sok helyszínen varázsszóként hat az L1 említése, ami szerintem sokat elárul az itt zajló munka súlyáról. A rezidensek, az L1-tagok és természetesen Márta is partnerek abban, hogy visszajelzéseikkel segítsék a munkámat. Pályázatok, programok, bemutatkozási lehetőségek – dióhéjban ezek azok a szegmensek, amelyekben folyamatosan számíthatok az Egyesületre.

Van olyan mestered vagy tanárod, akinek munkásságából merítesz, aki inspirál az alkotói folyamatok során?

Természetesen érnek mély benyomások, de külön nem emelnék ki senkit. Mivel meglehetősen vizuális a látásmódom, erősen hatnak rám a mindennapok, a hétköznapokból ellesett életképek és jelenetek. Ha például a buszon észreveszek egy számomra rendhagyónak, különlegesnek ítélt emberi mozdulatot – ahogyan az illető kapaszkodik, az ujjait hajlítja – rettentően tud inspirálni.

Ha néhány mondatban meg kellene fogalmazni, hogy mi jellemzi a te táncnyelved, ha tetszik, mozgásnyelved, mit mondanál?

Gondolkodás nélküli tudatosság. Miután megtanult valamit a testem, elengedem, és hagyom, hogy tegye a dolgát, mert elméből képtelen vagyok megmozdulni. Nem tudom, hogy azért alakult-e ez így, mert kezdetektől fogva sokat improvizáltam vagy, mert ilyen típus vagyok, de nem tervezek gondolkodni ezen.

Ahogyan azt az elmúlt években megszokhattuk, az L1danceFest számos budapesti helyszínen ad lehetőséget és teret külföldi és magyar művészek bemutatkozására. Mit adtál hozzá az idei fesztiválhoz és mely programok inspiráltak?

Számomra nagyon fontos a munkahelyem, amely eléggé meghatározza a részvételem idejét és mértékét. Ez azt is jelenti, hogy számomra fizikailag megoldhatatlan lenne végignézni a teljes műsort. Részben ez is az oka annak, hogy saját projektet nem hoztam, és sajnos a workshop-ok is kimaradtak. A szerepvállalásom a fesztivál lebonyolításában önkéntes segítőként történt, és azokon a napokon, amikor jelen tudtam lenni, bejutottam pár előadásra is. Persze van, amit sajnálok, hogy kimaradt, például a What age are you acting, ami nem mindennapi kérdést feszeget, és a megszokottnál idősebb testeket visz színre. Azt vettem észre, hogy kísérletező kortárs vonalon nagyon nehéz előre kiszámítani, hogy mi az, amit egy adott előadástól kapni fogok. Soha nem prekoncepcióval állok a darabok vagy az L1danceFest programjai elé – mindig az előadás pillanataiban érnek olyan hatások, amik gyökeret vernek bennem és megmozdítanak valamit. Ezt a fajta nyitottságot egyébként az élet minden területén megőrzendőnek tartom.

Peter Lovatt táncpszichológus, a Hertfordshire Egyetem táncszemináriumának vezetője nyilatkozta korábban egy londoni lapnak, az osztályteremben zajló tanítás pusztán azzal, hogy korlátozza a mozgásukban a gyerekeket, megöli kreativitásukat is. Mint gyakorlott pedagógustól kérdezem: mi a te meglátásod az említett állítással kapcsolatban?

Mikor gyerekórát vezettem, feltűnt, hogy már a négyéves gyermekek mozgása sem annyira szabad, mint amit előzetesen vártam volna tőlük. Az ízületeik nem annyira lazák, hiszen a mindennapi ülés bekorlátozza a testüket. Olyan befogadási lehetőségeket, tanulási módokat tartok jónak, amelyekben nem a székenülésre és az egyfókuszú ismeretelsajátításra helyeződik a fő hangsúly– a tanulást hasalva, térdelve, guggolva is meg lehetne valósítani. A legtöbb gyerek görbe háttal ücsörög a székén, hasizmuk erőtlen ahhoz, hogy megfelelően megtartsa a csípőt egy amúgy nagyon erőltetett üléspozícióban. A lábuk gyakran le sem ér a földig, kényszertartásban ülnek már az óvodában, majd az iskolai órákon. Ez felhalmozódó feszültséget okoz, amit aztán kezelni kell. Az ügyesebbek ilyenkor hintáznak megszüntetve és levezetve ezzel a kényszertartás adta feszültségeket. Ez aztán tudjuk, hova vezet: feketeponttal kikövezett út az igazgatói irodába.

Talán sokan nem is gondolnák, mekkora szerepe lehet ilyen esetekben a kommunikációnak. Kifejezésre kell juttatnunk, folyamatosan kommunikálni kellene a gyerek felé a megengedést és a biztatást. Nap mint nap tudatosítani kell benne, hogy az, hogy fel mer mászni egy bordásfalra, létrára, az egy szuper nagy teljesítmény. A mozgáson és a kommunikáción keresztül önbizalom és önismeret építhető fel benne. A mozgás és kreativitás kapcsolatában talán nem is azonnal egyértelmű az összefüggés, amikor azt mondom, hogy nagy szerepe van az önbizalmat segítő, bátorító hozzáállásnak, vagyis a kommunikáció minőségének. A figyelemmel kísért és támogatott cselekvések azok, amitől megnő a gyerek bátorsága, és felméri saját lehetőségeit. Ezek alapfeltételei annak, hogy később a saját megoldásaival álljon elő, idegrendszerileg megfelelően éretté váljon. Ennek forrása nem más mint a tapasztalás. Hogy egy gyermek bátorsága meddig megy el, nagyban függ attól, hogyan reagálnak cselekedeteire a körülötte élő felnőttek. Az a gyerek, akit túlóvnak és mindentől féltenek, bizonytalan mozgású lesz, gyakorlatlan teste billegni fog, egzisztenciális szorongást élhet meg, bátortalansága miatt pedig megeshet, hogy testnevelés órán is csúfolni fogják majd. Létezése alappillérét nem uralja, ergo bármi megtörténhet vele, a történések felett pedig nem lesz hatalma. A mozgás, a bíztató kommunikáció apróságnak tűnik ugyan, mégis rendkívül fontos szerepet tölt be a nevelésben és a későbbi minőségi életben.

Fotó: Roland Szabo

 

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

Hasonló cikkek