Életmód és Társadalmi Kapcsolatok – Nagy Szilveszter

Észre kell vennünk, hogy minket, magyarokat senki nem húz ki a gödörből. Ha akarunk valamit, akkor azt közösen kell csinálnunk. Te vagy és én, együtt nekünk, polgároknak kellene közösen tennünk a saját boldogulásunkért” – véli az Ausztriában élő Nagy Szilveszter videó blogger, aki évek óta megmondóemberként, ahogyan ő fogalmaz: amatőr szociológusként veszi górcső alá a magyar társadalom alakulását és sorsát.

Területfejlesztő szociológusként végeztél, mindennapjaid részét képezi a társadalom és életmód összefüggéseiben való elmélyülés, mégis több helyütt – blogodban és közösségi oldaladon – amatőr szociológusnak nevezed magad. Mi ennek az oka?

Attól vagyok amatőr szociológus, hogy, bár elvégeztem az egyetemet és az államvizsgát is letettem, az egyetemi diplomám nem kaphattam meg a nyelvvizsgáim hiányában. Ezért pihen szociológus diplomám a Miskolci Egyetem páncélszekrényében. Szakmai oka is van annak, amiért amatőrnek aposztrofálom magam nevezetesen, ha valaki elvégzi a szociológia szakot, államvizsgázik, majd diplomát kap, attól még nem nevezheti magát rögtön szociológusnak, legalábbis az én felfogásom szerint nem illik. 2010-ben végeztem, ez nagyon kevés idő, tíz-tizenöt év aktív szociológiai munkásság, saját kutatás, szakmai érettség, publikációk, majd munkásságra hivatkozás szakmai körökben – úgy gondolom, ezek az alapjai és  feltételei a „szociológusságnak”. Ráadásul teljesen más területen dolgozom, hivatalosan nem gyakorlom a szakmám.

Jelenleg Ausztriában élsz. Mi késztetett arra, hogy elhagyd az országot?

Az utolsó percig kardoztam amellett, hogy Magyarországot nem szabad elhagyni. Egyre több ismerősöm vágott neki a külföldi munkának, de úgy voltam vele, hogy azok az emberek, akik neki mernek vágni az ismeretlennek, bátrak és tettre készek ezeket a jó tulajdonságokat Magyarország javára kell fordítani. Idővel mégis történt olyan momentum az életemben, ami arra kényszerített, hogy a kiköltözés mellett döntsek. Az okok között szerepel ugyanaz, ami a többi, külföldön boldogulást kereső ember esetében, de részemről tetézte a dolgot a közállapotok, és a társadalmi viszonyok minősége is. Megkerestem egy közvetítő céget és elhagytam az országot.

Rendszeresen készítesz videó blogokat, amelyekben a magyar társadalmat, az itt élők gondolkodását és sorsát veszed górcső alá, vagyis a folyamatos érdeklődés a hazaiak iránt erősen munkál benned. Mi hívta életre a videók – ahogy te nevezed, vlogok – készítését?

Nem csak én nevezem így, a videó blog rövidítése a „vlog”. Korábban blogot írtam, de egy ideje nincs rá időm, így egy éve már mobiltelefonommal rögzítem a gondolataimat, és a társadalomnak szánt mondanivalómat. Minden nap autóval járok, de csak akkor veszek fel vlogot, amikor valami aktuális mondanivalóm van. Természetes, hogy érdekel a magyarországi helyzet, a szociológiát hivatásomnak érzem, fontos számomra a magyar társadalom alakulása és sorsa. Magyar sajtót olvasok, magyar nyelvű tévéadókat nézek, és sok emberrel beszélek naponta az ország számos pontjáról. Szóval nem teljesen szakadtam el Magyarországból. Az internetes fórumokon szintén aktívan veszek részt a közéletében is. Szeretem a hazámat, csak élni nem tudok benne, mint ahogy sokan mások sem. Persze gyakran mondják, hogy ha elhagytam az országot, akkor a „pálya széléről ne okoskodjak”, de nem érdekelnek ezek a vélemények, hiszen sok mindent látok, amit azok nem vesznek észre, akik benne élnek.  

Gazdasági kondíciókon túl milyen életmód-és szemléletbeli különbségeket tapasztalsz az osztrák és a magyar között?

Kolbász kerítés? és a Nem csak a pénz miatt című vlogomban (videó blog) éppen a német-osztrák és magyar közötti kulturális különbségekről beszélek. Nem újdonság, ha azt mondom, az embereket a gazdasági megfontolás, a túlélés vezérli, amikor úgy döntenek, hogy külföldön kívánnak letelepedni. Nehéz pár mondatban összefoglalni azt a „másságot”, ami a kinti életet illeti. Nekem tetszik, hogy mindenki teszi a dolgát, a pártpolitika szinte tabu téma (kevesebb is az emiatt kialakult ellentét az emberek között), emberibbek a viszonyok, és a közösségi élet is. Azt látom, hogy kevesebb a gáncsoskodás, és igazából ok sincs az irigykedésre. Mindenkinek megvan, ami kell. Sietve teszem hozzá, hogy itt is emberek élnek, a hétköznapi emberi dolgok, a barátságtalanság, az akaratosság, és számos más tényező természetesen itt is jelen van, de valahogy mégis más itt. Nincs az az „ideges zsizsegés” – élni és élni hagyni van. Ez persze szubjektív tapasztalat, de azt látom, hogy az osztrákok tudják, hogy nem értenek mindenhez, talán éppen ezért nem is bucherálnak. Szakemberhez fordulnak, mert meg tudják fizetni. A hivatalokban itt is bürokrácia van, az ügyintézők itt sem szeretnek jobban dolgozni, mint máshol, de el tudod intézni az ügyed, mert működik a rendszer. Sokkal erősebbnek tapasztalom a közbizalmat – ha valakivel megbeszéltem valamit, akkor az úgy is történt, ezt tapasztaltam eddig. Van egy „lösz fal effektus” elméletem, ami annyit jelent, hogy ha Magyarországon kibontunk egy problémát, akkor az láncolatban sok más, ok-okozati problémát hoz elő, csak úgy, mint ahogy a lösz falat megkapargatva egyre nagyobbá válik a lyuk. A különbségeket nagyjából úgy tudnám összefoglalni, hogy Ausztriában sok minden működik (összes előnyével és hátrányával együtt), ami Magyarországon nem. Magyarországon a problémák hozadékaira reagálunk, azokra is infantilis módon, míg Ausztriában számos magyarországi probléma egyszerűen nem is létezik.

Milyen visszajelzések érkeznek vlogjaid kapcsán, egyáltalán, megindul ennek kapcsán valamiféle gondolkodásbeli változás a befogadókban?

Ritkán vannak pozitív visszajelzések, persze a trollokkal én is gyakran találkozom, csak úgy, ahogy más is, aki mondani akar valamit. Megértem a magyar társadalom reakcióját, mert tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehezen viseljük a másságot, az eltérő nézeteket. „Vagy-vagy”-ban gondolkodunk „és-és” helyett. Az áthangolódás, egy más jellegű attitűd bizony nagy váltás a magyarnak, a többség hallani sem akar róla. Sok olyan dologról beszélek, ami „belülről” nem látszik, így nem is érthető.

Úgy érzékelem, hogy Magyarországon bármilyen módon is mondod el a véleményed, rögtön kategorizálnak vagy megbélyegeznek. Nem egy hazai megmondóemberen csattant már az ostor csak, mert kifejezésre kívánta juttatni meggyőződését. Nem tartasz a verbális támadásoktól?

A vlogjaimra érkező reakciókat, negatív, bántó hangvételű kommenteket igyekszem úgy felfogni, hogy azok nekem szólnak ugyan, de nem rólam. Ha mindazt, amit a megmondásaimért kapok személyes sértésnek és támadásnak venném, a társadalmi felvilágosítást felesleges volna csinálnom. A végén mindig jól jövök ki, úgy értem, hogy vagy igazat adnak nekem vagy elhallgatnak. Utóbbinál csak remélhetem, hogy valami megmaradt abból, amit mondtam. Örülök, ha egyetértenek velem, de mindig hangsúlyozom, hogy nem ez számít. Azzal, hogy valaki egyetért velem, attól még nem jut előbbre a magyar társadalom. A tettek határoznak meg mindent.

Valóban úgy látod, hogy hirtelen a tettek mezejére lépő nemzetté válhatunk a videókban kommunikáltak hatására?

Biztosan nem. Kétszáz évvel ezelőtti időkben is kimutathatók voltak ugyanazok a Magyarországot érintő politikai, társadalmi és kulturális problémák, mint manapság. Nagy butaság lenne azt gondolnom, hogy a vlogjaimtól hirtelen bármi is megváltozna. Ha csupán néhány embernek változik meg a vlogoktól a gondolkodása, már megérte! Olyan dolog ez, akár egy vírus – képes terjedni. Lassú folyamat, de hiszem, hogy érdemes dolgozni a terjesztésén. A te látómeződben is bizonyára vannak olyan baráti társaságok, akikről tudod, hogy képesek jól együttműködni. Sok mindent megtesznek egymásért, ha szükséges, és szívesen járnak össze közösségbe. A közösségi együttműködés nyomokban Magyarországon is jelen van, miért ne működhetne ez szélesebb körben is? A recept egyszerű: el kell kezdenünk közös érdekek mentén közösen gondolkodni, együtt cselekedni és működtetni intézményeinket. Ha emberek beszélgetnek egymással, egy idő után fény derül a közös vonásokra, tulajdonságokra, érdeksérelmekre és problémákra, melyeket e közösségi történetek mentén igenis hatalmunkban áll együttes erővel és együttműködéssel megoldani legyen szó tízfős falusi csoportról vagy egy városról. Élni a gödör alján is lehet, vagyis nem „élhető Magyarország”, hanem működő Magyarország kell.

A vlogokkal párhuzamosan Életmód és Társadalmi kapcsolatok néven közösségi oldalt is működtetsz. Mennyiben kapcsolódik e platform küldetése a videóidéhoz?

Teljesen ugyanarról van szó. Az Életmód és Társadalmi Kapcsolatok volt előbb, a szakdolgozatomat is ezzel a címmel írtam 2010-ben. A dolgozatban két-három év kutatásának eredményei koncentrálódnak. Kulturális megközelítésből vizsgáltam többek között a magyar, a távol-keleti, az amerikai, illetve a skandináv életmód és társadalom kölcsönhatásait . A dolgozat lényege: az életmód hatással van a társadalmi kapcsolatokra, a társadalmi kapcsolatok pedig befolyásolják az egyén életmódját. Az oldalt azért indítottam, hogy egymásra találjunk ebben a témakörben, és ott is megosztom azokat a vlogjaimat, amelyeket a Youtube csatornámra töltök fel.

Az a gond velünk, magyarokkal, hogy túl alacsony a kockázatvállalási és együttműködési hajlandóságunk. Az ember „a saját hazájában nem lehet próféta”, „a messziről jött ember meg azt mond, amit akar”. A kör bezárul és, ami évszázadok alatt mókuskerékké kövesedett, és nem találjuk a kijáratot, ami ott van az orrunk előtt. Észre kell vennünk, hogy minket, magyarokat senki nem húz ki a gödörből. Ha akarunk valamit, akkor azt közösen kell csinálnunk. Te vagy és én, együtt nekünk, polgároknak kellene közösen tennünk a saját boldogulásunkért. Egy ilyen jellegű mentalitás felé akarom terelni a figyelmet – ez a hivatásom.

Széchenyi óta ugyanabban a gazdasági – társadalmi – politikai slamasztikában dagonyázunk” – olvasható az oldalon. Milyen keretek között képzeled el az összefogást a dagonyázás elkerülése érdekében?

Sokan kérdezik tőlem azok közül, akikkel beszélgetek, hogy milyen megoldást kellene kitalálni a problémákra. Neked is azt mondom, amit nekik szoktam: Jó hírem van! Nem kell kitalálni semmit. Minden le van írva: múltunk, jelenünk, helyzetünk, állapotaink is, hozzáférhető minden társadalomkutatási eredmény számos ajánlással. El kellene ezeket olvasni, és „csupán” meg kellene végre valósítani elődeink és a társadalomtudósok tanácsait, javaslatait. Különös tekintettel ajánlott az ez azoknak, akik vezetni, tanítani akarják a lakosságot. Sokszor hallok és olvasok különböző fórumokon olyan embereket, akikről pillanatok alatt lejön, hogy nem tudják, hogy mit beszélnek, azt meg pláne nem, hogy kiknek.

Szegfű Gyula szerkesztésében 1939-ben jelent meg egy tanulmánykötet Mi a magyar? címmel. „A magyar nem cselekvő ember, inkább beszél a tettekről, mintsem cselekedne” – írja Babits, majd felhívja a figyelmet a fájdalmas igazságra, miszerint a magyar ember autonómiára vágyó fajta, olyan, aki kialakítja saját komfortzónáját s abból néz kifelé a világra. Mindent lát, mindent észrevesz, de semmire nem csodálkozik rá. Mindenről van véleménye, ez a vélemény rendszerint flegmatikus, lekicsinylő. Könnyen rátromfol a hallottakra, semmi nem imponál neki és egészen addig nem cselekszik, amíg saját komfortzónáját nem fenyegeti veszély. Amikor mások komfortzónáját látja veszélyben, nem mutat érdeklődést. Mi következik ebből? A magyar ember, ha bajba kerül, egyedül küszködik, segítségre aligha számíthat, pedig a megoldás a személyes társadalmi háló kiépítésében rejlene, ami egy karnyújtásnyira van tőlünk, „csupán” egymás felé kell fordulnunk. A személyes társadalmi hálók összekapcsolásával nagyot profitálhatna az egész társadalom. Bármilyen példát is veszünk egy közösség életében, mindenre van megoldás. A legyintés, a „nem az én dolgom”, az „úgyse lesz belőle semmi” megöli a közös sikereket.

Tegyük fel, hogy a magyar nemtörődöm népség. Hogy látod, a másodlagos szocializáció mennyiben játszhat közre az efféle hozzáállás tudatban való meggyökeresedésében?

Az osztrák óvodákra nincs ugyan rálátásom, de az iskolákra annál inkább. A tizenhárom éves fiam bizony sok olyan feladatot kap, amelyet két-három osztálytársával együtt kell, hogy kidolgozzon. Az iskolák itt azt propagálják, amit korábban említettem: nem vagy egyedül a bajban. Működik az együtt gondolkodás. Nincs minden településen önkormányzat, viszont van járás – tőlünk öt kilométerre működik az úgynevezett Bürgerservice, amolyan lakossági ügyfélszolgálat. Bemehetsz ide a bajoddal és még érdemi választ is kapsz. Ha azt mondom ott, hogy én vagyok az Ausländer és, hogy iskolát keresek a gyerekem számára, az ügyfélszolgálatos percek alatt lekeresi a gépén a közelben lévő oktatási intézményeket, majd névvel, címmel, telefonszámmal együtt kinyomtatva átadja nekem a listát.

Volt példa arra is, hogy a fiam talált egy BMX kerékpárt. Szintén felkerestük a Bürgerservice-t. Kaptunk bejelentő lapot, melyet kitöltve kellett visszaadnunk. Kiküldtek egy szállító autót és elvitték a BMX-et. Próbálj meg Magyarországon az önkormányzathoz fordulni, ha találtál egy kerékpárt! A lokális életfunkciók, társadalmi hálózat szervezettsége, a közösségben gondolkodás nem pénzkérdés. A helyi Folks Festiválokon a falu apraja-nagyja többek között azért jön össze, hogy, névjegyet cseréljenek, erősítsék és élesítsék a szociális hálót, illetve, hogy megbeszéljék, hogyan oldhatnák meg közösen az aktuális problémákat.

Vagyis kint nem dívik az időjárásról beszélni pusztán udvariasságból vagy éppen információféltésből.

Dehogy! Az idősek nem arról beszélnek, kinek milyen betegsége, fájdalma van vagy, hogy milyen magasak a gyógyszerárak. Ellenben, ha Magyarországon elmondod valakinek a bajod, rögtön rátromfol: jaj, nekem is volt ám bajom, háromszor akkora volt a daganatom, mint a tiéd és kétszer többe kerültek a gyógyszereim! Nincs panaszkultúra.

Mit jelent számodra Magyarország?

Nem olyan könnyű ez a kérdés. Őszinte leszek: nekem nincs dolgom Magyarországgal, ugyanis még csak a horizonton sem csillog változásnak olyan lehetősége, amelyre én most azt tudnám reagálni, hogy hazaköltözöm. Ennek ellenére szeretem a hazámat, máskülönben nem követném a sorsának alakulását. A magyar közéletben így is, úgy is benne vagyok – az arcomra itt kint is megkapom azt, amit Magyarországon kapnék, de jelenleg itt, Ausztriában vagyok képes megadni a családom számára azt, amire szüksége van. A külföldön élők gyakran emlegetik, hogy honvágyuk van – én erre azt mondom, hogy a honvágy nem más, mint illúzió. Kintről is lehet tenni a hazáért, nekem pedig bőven van még tennivalóm Magyarországért.

Fotó: Nincs megadva

 

 

 

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

Hasonló cikkek