„Csak” az élet van

Kalapos Éva Veronikát eddig nagy sikerű fiataloknak szóló regényeiről ismerhettük, nemrégiben azonban megjelent első felnőtteknek szóló könyve az Athenaeum Kiadónál. Az F mint egy hideg, nehézsorsú világba invitál, a történet egyszerre meghökkentő és szívfacsaró, tele van fordulattal valamint ismeretlen ismerős szereplőkkel, akik arról gondolkodtatnak el, hogy vajon mennyit ér az élet, tudunk-e szeretni, s merünk-e változtatni.

 F mint című könyved egy olyan valóságba kalauzol, ahová sokszor nem akarunk nézni. Átlagemberek drámái tárulnak fel, olyan szereplőket ismerhetünk meg, akiknek „az élet sose ment”, s akiket általában észre sem veszünk, pedig nap mint nap elmegyünk mellettük a budapesti utca zajában. Eddig olyan fiataloknak szóló regényeket írtál, mint például a D.A.C- sorozat, a Massza vagy a Muszáj?! Miért döntöttél most felnőtt regény megírása mellett?

Egyrészt azért, mert nyolc ifjúsági regény és számos ifjúsági novella után úgy éreztem, hogy szívesen kipróbálnám magam egy másik területen is. Másrészt több olyan regényötletem volt, amelyeket nem tudtam volna ifjúsági regényközegbe helyezni; a felnőtteknek szóló történet most nagyon adta magát.

Mi volt először meg a regényhez? A szereplők? A helyszín?

Egy álom. Az egyik legjobb barátnőmnek volt egy nyomasztó álma egy fotósról, akinek nem lehetett látni az arcát, és aki fotókat készített a járókelőkről, többek között róla is. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a történetben is szerepel egy misztikus figura, a Fotós, aki ugyanilyen módon üldözi a szereplőket. Amikor a barátnőm elmesélte nekem az álmát, elöntött az adrenalin, és úgy éreztem, hogy ismét megtalált egy olyan téma és motívum, ami szinte minden korábbi regénytervemet háttérbe szoríthatja. Ehhez jöttek aztán a karakterek – az enyhén misztikus Fotós-vonalat nagyon is hétköznapi szituációkkal, egy igencsak átlagos réteg történetével elegyítettem. A szereplők között van például Fema, az éjjel-nappali bolt eladója, kamionosok, kínai boltos, otthon vegetáló édesanya. Olyan emberek, akiket, ahogy a fülszöveg is írja, „általában észre sem veszel”, csak annyit tudsz róluk, hogy ők a „nép”, akiket „folyamatosan megvezetnek”, pedig minden nap találkozol velük.

Ebben a történetben nincsenek nagy volumenű történések, „csak” az élet van. A szereplők szűkös keretek közt élnek, jövőkép nélkül. Napjaik monoton telnek, ki nem mondott fájdalmakkal, éldegélnek, mindenkinek megvan a maga drámája. Amikor elkezdtél írni, eleve társadalomkritikában gondolkodtál?

Amikor az említett Fotós-motívum megtalált, már elindult valamennyire bennem a társadalomkritikai vonal. Nagyon izgatott, hogy miért akarhat valaki ilyen módon és ilyen megszállottan arcokat megörökíteni, embereket az őrületbe kergetni a kattintgatásával. Ennek a gondolatmenetnek lett aztán a következménye a Fotós karaktere, aki tulajdonképpen társadalomkritikai, ellenőrző, ítélkező funkciót tölt be. Amikor a szereplőkről és a közegről elkezdtem írni, nem kellett külön társadalomkritikában gondolkodnom, hiszen a réteg, amelyet be szerettem volna mutatni, maga az élet, a valóságunk egy része, ahol lehet tengődni, káromkodni, érzéketlennek lenni mások problémái iránt.

A szereplőid száját valóban elhagyja jó pár káromkodás, a regény stílusa köznyelvi, némi argóval vegyítve. Ez a stílus nyilván eszköz volt arra, hogy lefesd azt a világot, amit bemutatsz.

Igen, nem szeretem az öncélú vulgarizálást, egy rosszul elhelyezett káromkodás a lényegről vonhatja el a figyelmet. Sokáig kerestem a könyv nyelvét, többet is kipróbáltam, mire rátaláltam a mesélő, Fema nyelvére, stílusára. A szerkesztőmmel próbáltuk kiegyensúlyozni a káromkodások mennyiségét, fontos volt, hogy olyan mondatok, kifejezések kerüljenek be, amik, akár az utcán haladva is megüthetik az ember fülét.

Újságírói éned mennyiben segítette a szereplők hiteles megformálását?

Alapvető igényem és talán fülem és szemem is van arra, hogy jártamban-keltemben olyasmiket is észrevegyek, amiket a legtöbben nem. Meglátok egy mozdulatot, elkapok egy-egy mondatot, egy nap során legalább öt ilyen talál meg. Mivel ezek általában nagyon plasztikusak, akár egy egész karaktert ki lehet bontani, fel lehet építeni belőlük.

A főszereplőnő Fema esetében talán az a legfájdalmasabb, hogy érezzük, hogy jobb sorsra volna érdemes.

Mint ahogy majdnem mindenki a történet szereplői közül. Fema alakjában fontos volt, hogy az olvasó lássa a lelki szemei előtt, hogy neki ez jutott, valószínűleg élete végéig egy boltban fogja tengetni a napjait. Ennek a harmincnégy éves nőnek nincsenek ambíciói, de ennek nem az az oka, hogy ő maga ne volna érdeklődő, érzékeny, értelmes, hanem egész egyszerűen nem kapott olyan lehetőségeket, amik elhozhatnák számára a kitörést. Csendben tűr, elfogadja az életét úgy, ahogy van, megtanulta ápolni  anyját, és hogy hogyan kezelje a boltba éjjel betérő rossz arcokat, de belül szenved. Az életét megnehezíti a férje is, aki ugyan nem bántalmazza fizikailag, lelkileg azonban folyamatosan megnyomorítja. Nem (csak) azért, mert rossz ember, hanem mert ezt a mintát hozta magával. Fema édesanyja szintén ördögi körben él, egy bántalmazó kapcsolat „túlélője”, aki csak lánya miatt maradt együtt annak idején a férjével… Szóval egy nagyon terhelt lelki környezetben kénytelen a főhősnőnk a víz felszínén maradni.

Fip, a „sérült srác”, az autisztikus jegyeket mutató fiú hoz némi boldogságot a lány életébe.

Fip alakján keresztül szerettem volna Fema számára elhozni a feltétel nélküli szeretetet, legalább egy kis időre. Hogy megtapasztalja, milyen az, amikor odalép mellé valaki, és elkezdi ezerrel sugározni azt, ami az ő életéből hiányzik. A lány, csupán a tudattól, hogy ennyire szeretik, elkezd tündökölni, kinyílni, miközben a regény terében Fip maga is egy „probléma”. Ő a fogyatékos fiú, akivel a regénybeli társadalom nem igazán tud mit kezdeni – hozzáteszem, a valódi sem tudna – , holott számos jó és hasznos tulajdonsága, szerethető és szeretetet adni képes személyisége van.

A regénybeli vitakultúra is pontosan úgy működik, ahogy a mai Magyarországon: sehogy. A szereplők egyáltalán nem kommunikálnak jól egymással – Fema a férjének és a főnökének sem mondhatja el a gondolatait, mert minden efféle kísérlet zsákutcába vezetne.

Amikor Fema néhány mondatban beszél a megismerkedésükről, kiderül, hogy a férjével sosem volt köztük  jó a kommunikáció, nem sikerült soha őszintén beszélgetniük az érzéseikről, vagy mondjuk úgy, hogy nem ezekre az igényekre épült ez a kapcsolat. És igen, sajnos nálunk is kevéssé virágzik a minőségi kommunikáció, a vitakultúra. Csak fekete és fehér van, ebben a két végletben gondolkodunk. Sokszor nem a problémák megoldására törekszünk, vagy, hogy a másik álláspontját megértsük, hanem egymás legyőzése áll a középpontban. Ritkán ismerjük el a hibáinkat, és szerintem a szembenézéssel is nagyon rosszul állunk, pedig az ember a maga igazának szajkózásával nem sokat ér el. A megoldandó problémához nagyon sok út vezet, acsarkodás helyett jó lenne együtt megkeresni a legoptimálisabbat.

Empátiával sem állunk túl jól…

Hát, nem, pedig sokszor nem kerülne semmibe egy picivel több figyelemmel fordulni egymás felé. Ez különben nem csak annak jó, akire figyelnek, hanem annak is, aki figyel.

A regényből majd mindenki kihámozza a neki tetsző üzenetet, de nagyon érdekel, hogy szerinted mi lehet az az üzenet, amit az olvasók „magukkal vihetnek” majd az F mint történetből.

Ha csupán annyit elér ez a regény, hogy az emberek egy kicsit másképp néznek majd egy bolti eladóra, az nekem már sokat jelent.

Reméljük, így lesz! Egyébként mi a legnehezebb számodra az írói hivatásban?

Nem is tudom, hogy van-e olyan része, ami nem nehéz (nevet). Borzalmas kín az elakadás, amikor csak ülsz a gép előtt és nincs egy épkézláb gondolatod. A visszajelzésekkel is nehéz megbirkóznom, mert onnantól, hogy a szöveg kikerül a kezeim közül, és elkezdenek jönni a reakciók, én rettegek. De egyébként a munkafolyamat minden egyes fázisát imádom, az összes nehézség ellenére. A legcsodálatosabb az, amikor elkapja az embert a flow, az írás heve, ez az, amiért a leginkább megéri csinálni az egészet.

Fmint2XXX

Kalapos Éva Veronika: F mint Athenaeum Kiadó, 2019

Fotó: Haraszti Ágnes

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

VNTR Graphic Studio
Kreatív dekorációk, logók, faégetéses portrék készítése professzionális színvonalon
06 30 659 2808
https://www.facebook.com/vntrart
VNTR Graphic Studio

Hasonló cikkek