„Az emberek egymáshoz való viszonya még talán sosem volt ekkora veszélyben”

Az idei Könyvhétre jelent meg Herczeg Szonja Kis üdítő, kis krumpli című realitynovellája a Scolar Kiadó gondozásában. A Magyar Nemzet Hétvégi Magazinja újságírójának harmincegy novellát tartalmazó kötete a megjelenés után rögtön az elsők közé került a kiadó könyvfesztiváli sikerlistáján; csaknem kétszáz oldala olyan mélységekbe és tragédiákba kalauzolja el az olvasót, melyek mindennaposak, és amikről nem is tudunk, vagy talán nem is akarunk tudomást venni. Témái többek között a gyilkosság, az erőszak, a kábítószer-fogyasztás, a mentális problémák, a munkaalkoholizmus és munkanélküliség, az internet veszélyei, illetve a generációs különbségek. A kötet kapcsán a szerzővel beszélgettünk.

Minek a hatására fogalmazódott meg benned a Kis üdítő, kis krumpli megírásának gondolata?

Ez a kötet nem is kötetnek indult – a novellákat eredetileg a blog oldalamon gyűjtöttem, később a Facebookra is posztoltam belőlük, csak ezt követően állapodtam meg a Scolar Kiadóval, hogy kötetbe szedjük őket. A történethez hozzátartozik, hogy tizenöt éve küzdöm szorongással és pánikbetegséggel. Aki hasonló cipőben jár, pontosan tudja, hogy ez nem úri passzió, hanem egy alattomos betegség. Talán egy pozitívuma van: aprólékosan megfigyelem a környezetem minden apró részletét. Tavaly nyáron volt egy meglehetősen nehéz időszakom: épp a villamoson utaztam, amikor rám tört egy újabb roham. Roppant mérges lettem magamra, és azt mondogattam: „Most éppen semmi gond nincs az életeddel, van egy remek munkád, családod, barátaid és párod. Mégis miért történik ez veled?!” Aztán hazamentem, és elkezdtem azon morfondírozni, hogy vajon milyen tanácsokkal látna el a valószínűsíthetően szintén pánikbetegségtől szenvedő nagymamám, ha még élne. Így született meg az első novella, a Szorongató, ami a kötet legvégén foglal helyet. Ezt követően minden nap kibuggyant belőlem egy újabb történet. A problémámból előnyt kovácsoltam, az írás lett a terápiám.

A kötetben szereplő harmincegy novella nem éppen welness-élményt nyújt – olyan húsbavágó történetekkel szembesíti az olvasót, mint például az internet veszélyei, a kábítószer-fogyasztás, a cyberbullying, a mentális problémák, gyilkosságok, erőszak, generációs különbségek, munkaalkoholizmus és munkanélküliség.

Ez vesz körbe minket. Naponta hallunk ilyesmit híradásokban, még ha nem is olyan véget érnek, mint az egyes novellák. Nem akartam megmondóember képében tetszelegni, nyitva hagytam a történetek végét, teret adva ezzel a gondolatébresztésnek.

Két éve vagy a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának munkatársa, hétköznapi emberekkel készítesz érzékeny, erős társadalmi elkötelezettségre valló riportokat. Újságíró mivoltod könnyebbséget jelentett az írás során, illetve az egyes figurák hiteles megalkotásában?

Abszolút! Mindig is az átlagemberek történetei érdekeltek, kész vagyok fejest ugrani a megrázó témákba, még akkor is, ha időnként nagyon kimerítőek lelkileg. A Huszonkettő és a Kamu című novellák olyan témákat járnak körbe, amelyekkel munkám során találkoztam – előbbi egy prostituált monológja, utóbbi pedig a ma „divatos” cyberbullyingot, azaz a tinédzser korúak közt tapasztalható iskolai kiközösítést, zaklatást, megfélemlítést hozza olvasóközelbe. Hogy fiatal felnőttek miként képesek megalázni egymást, abban nekem is van tapasztalatom: Venezuelában töltöttem a gyerekkorom, latin temperamentumom miatt számos alkalommal éreztem itthon kirekesztést, pedig nem bántottam én senkit, csak más voltam. A harmadik iskola volt az, amelynek tagjai képesek voltak befogadni.

A kötetben szereplő többi novella nagy része szintén saját élményeken alapul, ilyen például a Mellesleg, mely egy pubertás küszöbén álló fiatal lány küzdelmét mutatja be, aki külseje miatt kortársai gúnyolásának céltáblájává válik. A Kis üdítő, kis krumpli a gyorséttermekben dogozó nyugdíjas hölgyek életébe enged bepillantást, nem eggyel beszélgettem már. Emlékszem, hogy mindig nagyon szégyelltem magam, amikor egy nagymamám korú nő akarta előlem eltakarítani az ételmaradékot a tálcámról. A Sekrestyébe belevittem Venezuelát is – a történet egy papról szól, aki kábítószerfüggő fiatalokon próbál segíteni. De a novellák többsége száz százalékban fikció, melyeket a mindennapok inspiráltak.

Mi volt az eddigi legfelkavaróbb riportod?

A kötet megjelenése után készítettem egy riportot, melynek apropóját a tejesdoboz-botrány szolgáltatta. Olyan szülőkkel beszélgettem, akik csaknem tíz éve várják haza eltűnt gyermeküket. Látni a kétségbeesésüket, valamint azt, hogy minden egyes nap kételyek között hánykódnak, borzasztóan felkavaró volt. Az is megviselt, amikor védett házban jártam. Épp akkor érkezett meg külföldről egy tizennégy éves prostitúcióra kényszerített, enyhén fogyatékos lány. Látszott, hogy befestették a haját, a szemöldökét. Csak bámult maga elé.  Borzasztó érzés volt ezt látni.

Ha már az internet veszélyeit említettük… Tény, hogy egyre inkább az online létezés felé megyünk, ahelyett, hogy valós tapasztalatokat gyűjtenénk. Hogy látod, lehet „okosan” részt venni a virtuális térben?

Szerintem az internet előbb-utóbb beszippantja az embert, nem nagyon lehet kibújni alóla, de meg kellene tanulni jól kihasználni az általa kínált lehetőségeket. A helyes használat magjait gyerekkorban kell elkezdeni elültetni, hogy elkerülhetőek legyenek a Kék Bálnához hasonló esetek. A Nemzeti Alaptantervbe hittanórát és etikát vezetnek be, mentálhigiénés órák azonban még mindig nincsenek. Pedig nem ártana, hiszen nem minden gyerek lát otthon jó példát, de egy pedagógustól sem várható el az, hogy osztályfőnöki óra keretében pszichológus bőrébe bújjon. Úgy gondolom, hogy tanácsos volna hangsúlyt fektetni a megelőzésre; a fiatalokkal igenis be kellene láttatni, hogy felelősséggel tartoznak azért, amit szemtől szemben vagy akár a virtuális térben tesznek egymással.

Szerinted mit örököl tőlünk az utánunk jövő generáció?

Nem vagyok túlzottan optimista, hiszen az emberek egymáshoz való viszonya még talán sosem volt ekkora veszélyben, mint napjainkban. Régen legalább a család szent volt, ma nem egy családban is dúl viszálykodás, hatalmi harc, s ott tartunk, hogy interneten keresztül lehet nagyszülőt „örökbefogadni”. Manapság deviáns, ha egy család együtt él szeretetben. Közös ellenségképeket gyártunk – ez egy önsajnáltató, előítéletes nép esetében csak olaj a tűzre. Szerintem a saját kis mikrokörnyezetünkben kell megteremteni az értékeket és az összefogást, hogy esélye legyen a túlélésre a következő nemzedékeknek. Ha valami csoda folytán szuperképesség birtokába kerülnék, és megváltoztathatnék valamit a mai Magyarországon, akkor biztos, hogy kiszívnék egy adag előítéletet és irigységet az emberekből, s beléjük injekcióznék egy jó adag empátiát.

scolar“Tinik hamburgere után takarítani nyugdíjas korban. Láthatatlan depressziótól és szorongástól szenvedni. Egy “barát” váratlan támadása után vacogni a hideg földben, várva a segítséget, ami lehet sosem jön el. Egy rohadó párkapcsolat két oldalát nézni. Táblával ajánlgatni az ötszáz forintos gyrost.
…gyilkolni azért, hogy megbosszuljuk szerettünket.
Átlagos emberek fiktív történetei kicsit sem átlagos, ám lehetséges befejezésekkel. Bármiféle egyezés a valósággal csak a véletlen műve lehet.”

 

 

 

 

 

Fotó: Herczeg Szonja Facebook oldala

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

Hasonló cikkek