Falvai Mátyás és Fillér Máté – Animált kollektív tudat

Animalt kollektiv tudat

 Adott egy fiatal, tehetséges író és egy szintén rátermett zeneszerző-médiaművész. Tegyünk hozzájuk egy kis VS.hu-t, nevezzük őket az Online Video Awardon, és nézzük meg, mi történik! Mivan? névre keresztelt díjnyertes animációs sorozatukról és minőségi-infantilis élménykiállításokra szakosodott alkotói közösségükről, a Nemmivoltunk! Crew-ról Falvai Mátyást és Fillér Mátét kérdeztük.

Mivan? című animációs sorozatotok harmadik helyezést ért el az ideiOnline Video Award webes sorozatok kategóriájában. Milyen témákat állítanak középpontba a széria egyes epizódjai?

Falvai Mátyás: Máté fogalmazta meg korábban elég találóan, hogy minden egyes epizód egy újabb kísérlet. Folyamatosan kísérletezünk a formátummal és a formanyelvvel, a témák spektruma idővel egyre tágult.

Mivan? alapötlete, hogy az urbánus léthez kötődő fogalmakat, társadalmi jelenségeket könnyed „elmagyarázó” videók formájában mutassuk be, amelyekből, ha több összegyűlik, létrejöhet egyfajta vizuális szóhatározó. Olyan kifejezéseket és jelenségeket kerestünk, amelyek valami miatt felkínálják az ironikus-önironikus megközelítést. Az animációs sorozatban bemutatott fogalmak (pl. Mi a szingli-para?Mi a challange?Mi a fesztiválfreak?) az életünk részét képezik. Nem feltétlenül idegen szavakat kívántunk megmagyarázni – közös szubkultúránk és emlékezésünk olyan szeleteit vizsgáljuk meg, amelyek sokaknak ismerősek. A formátum célja, hogy az egyes jelenségeket sűrítetten, humoros-önironikus felhanggal ábrázolja.

Fillér Máté: A palettánkra kerültek ugyanakkor például a gyerekkorból hozott frusztráló jelenségek, emlékek is, tipikusan ilyen a Mi a kötelező olvasmány?

Falvai Mátyás: A videóban feldolgozott művek értékét nem vonjuk kétségbe, azonban megpróbáltunk rámutatni arra, hogy az általános és középiskolában kötelező olvasmányként emberek generációival elolvastatott irodalmi művek java része hihetetlenül kegyetlen és depresszív.

Melyik művel szemben ért ilyen jellegű trauma anno?

F. Mátyás: A Mi a kötelező olvasmány? című epizód kiindulópontjául a Kincskereső kisködmön szolgált. A mai napig ugyanaz a szorongás fog el, ha eszembe jut, mint a könyv olvasása során, még gyerekkoromban. Lehetséges, hogy Móra Ferenc regénye egy nagyon jó könyv, más kérdés, hogy valószínűleg nem a megfelelő időpontban került a kezembe.

Fillér Máté,Falvai Mátyás

 Irónia, humor vagy kritika – melyikre fektetitek a legnagyobb hangsúlyt?

 F. Mátyás: A humor működési mechanizmusa lehetővé teszi, hogy adott jelenséget a végtelenségig eltúlozzunk, a túlzás pedig mindig hordoz egy bizonyos élt, de alapvetően nem kritikával, hanem a kollektív tudattal és öniróniával operálunk. A közös tudatban élő jelenségek aranyos, szelíd kifigurázása ez. Jó példa erre aMi a small talk? című epizód: kivel ne fordult volna már elő, hogy belép egy liftbe, ott találja magát összezárva egy olyan emberrel, akihez korábban már volt valamilyen köze, most mégis problémát okoz, hogy elinduljon egy igazi beszélgetés.

 F. Máté: A Mi a kötelező olvasmány? esetében is összekacsint az alkotó és a befogadó: mindkét fél tisztában van azzal, hogy az annak idején velünk jó szándékkal olvastatott kötelező olvasmányoknak igenis létezik egy negatív, traumatikus oldala is.

Mi a hungarikum? esetében azokat a közhelyeket gyűjtöttük össze, amelyek akkor hangoznak el, amikor egy külföldinek próbáljuk bemutatni hazánkat és magunkat, magyarokat. Mert mi történik egy ilyen dialógus során? Szinte kényszeresen kezdjük el sorolni mindazt, amire büszkék vagyunk, lásd Rubik-kocka, biztonsági gyufa, magyar feltalálók és a többi.

F. Mátyás: A közhely egyébként szintén egy kulcsszó – közhelyeket dolgozunk fel és próbálunk meg humorosan újratálalni. Ezzel az a célunk, hogy az újragondolás révén olyan rétegek is felszínre kerülhessenek, amelyek alapesetben sokszor reflektálatlanok maradnak a befogadóban.

A videók készítésének kulisszái véleményem szerint éppolyan izgalmasak, mint az azok fókuszába állított topikok. Milyen szisztéma mentén és milyen technikával készülnek az animációitok?

 F. Máté: Leülünk egy sör mellé, kitalálunk közösen egy témát, hozzá egy storyboardot, Mátyás megírja a forgatókönyvet, amit én később megrajzolok és animálok. Ezt követi a vágás, a hangok, zörejek, valamint az idézetek hozzáadása.

 F. Mátyás: Mivel ez egy gyakorlatilag nulla költségvetésű produkció, nincs módunk arra, hogy eredeti hangot vegyünk fel. Szükségszerűségből találtuk ki azt, hogy a szövegeket egy látássérültek számára készült felolvasóprogrammal mondatjuk fel. A géphang végül a formátum egyik védjegyévé vált – kiderült, hogy nagyon jól működik, elidegenítő hatással bír, ami az epizódok groteszkségét még jobban kiemeli.

 F. Máté: A másik hangmegoldási mód, hogy eredeti hangokat használunk fel, például régi tévéshow-kból kölcsönzünk néhány másodperces idézeteket, de például két meglehetősen népszerű epizódhoz egyik kolléganőnk kislánya, Lola kölcsönözte a hangját.

Mennyi idő alatt születik meg egy adott anyag forgatókönyve?

 F. Máté: Ez nagyon változó. Van, hogy annyifélét dolgozunk, hogy csak öt percünk van megosztani egymással az ötleteinket, máskor órákon, néha heteken át vajúdunk egy történeten. Az ötletelési fázisban és a végső szupervíziónál egyébként Orosz Csilla, a videórovat vezetője is mindig ott van.

 F. Mátyás: Diktafonra felmondott jegyzethalmazból vagy A4-es laprarajzolt ötletfelhőkből dolgozunk, amit később forgatókönyvbe rendszerezek. Folyamatosan gyúrjuk a témát, a poénok hatvan százaléka a szkript írása és az animálás során pattan ki a fejünkből.

A Mivan?-epizódok meglehetősen magas nézettséget értek el YouTube-on. Mindez arra enged következtetni, hogy a magyar közönség igen befogadó a munkáitokra.

 F. Mátyás: Fokozatosan indult be a nézettség, és még most is vannak ingadozások. Az elején azt érzékeltük, hogy a nézők oldalán még nem volt meg az a befogadói attitűd, ami egy ilyen nagyon tempós, szkeccs alapú sorozatnak kedvez. Persze ezért is kísérlet minden epizód, hiszen folyamatosan igyekszünk ráérezni, mit értékel jobban a közönség.

 F. Máté: Szerintem kezdetben még nem igazán tudták hova tenni a sorozatot. Csak annyit láttak a nézők, hogy jók a poénok, de azt nem, hogy ez az egész valójában micsoda. Ez a probléma aztán idővel elhalt, a projekt fejlődésével párhuzamosan pozitív irányba változott a befogadói megértés is.

Szintén az Online Video Awardon nyert díjat a Mit ér meg Dubaj? című sorozat, amelyben Máté, Arányi Vanda és Papp Regina a kint élő magyarok hétköznapjait állítja kamerafókuszba. Mit gondoltok, miért vívhatta ki a zsűri elismerését ez a széria?

F. Máté: Ennek a szériának az előzménye Arányi Vanda Mit ér meg London? című videósorozata volt, amelyet tavaly szintén díjjal jutalmaztak az Online Video Awardon. Hogy miért nyerte el a zsűri tetszését mindkettő? Amikor a videót készítettük, a Dubaj-téma hot topic volt, tele volt a média olyan anyagokkal, amelyek arról számoltak be, miért mennek ki magyarok Dubajba, mi van ott, ami ennyire vonzza az embereket. Szerintem az aktualitásnak nagy szerepe volt a díj elnyerésében. Azóta elkészült a Mit ér meg Magyarország?- és a Mit ér meg Brüsszel?-sorozat is.

 F. Mátyás: Szerintem az anyagok minősége is fontos szempont. A VS videórovata olyan mélységben és olyan széles tematikai merítésben enged betekintést közéleti, társadalmi, szociális és kulturális ügyeinkbe, ami a magyar interneten – már ha létezne ez a fogalom – ritkaságszámba megy. Ennyire igényesen megalkotott műsorokat a televízió manapság egyre ritkábban kínál, nemhogy az internet. Véleményem szerint a Dubaj-sorozat prémium kategória az online videók kínálatában.

 A mi tágan értelmezett generációnk életének a tévé már egyáltalán nem része, legalábbis kezd kikopni a mindennapjainkból. E mögött nem értelmiségi, kisujjeltartós modorosságot kell sejteni – nem azért van ez így, mert a tévé cikivé vált volna, egész egyszerűen megváltoztak a tartalomfogyasztási szokásaink, és az interneten megszoktuk, hogy a magunk urai vagyunk, mi állítjuk össze a „tévéműsort”. Ugyanakkor a korábban csupán a tévék által közvetített, elmélyült, jól és igényesen megalkotott műsorokra ki vagyunk éhezve.

Nem csupán a Mivan?-projektben, hanem a Nemmivoltunk! Crew-ban is kollégák vagytok. Kikből áll ez a közösség, és kinek a fejéből pattant ki ez a rendhagyó, önmegtagadó név?

F. Máté: A művészeti csoportot Brückner JánosSzabó Ottó, Tóth Márton Emil, Falvai Mátyás és jómagam alkotjuk. Tulajdonképpen egy baráti társaságból álló, 2009-ben alakult alkotói közösségről van szó, élménykiállításokat és műtárgyakat hozunk létre. Mindegyikünk más-más művészeti ágat képvisel: van köztünk író, szobrász, grafikus, festő és médiaművész, kiindulópontunk pedig az volt, hogy csoportban alkotni sokszor jobb élmény, mint egyedül. Az alkotócsoport nevét Brückner Janival találtuk ki. Egy, a street artra jellemző attitűdre akartunk utalni, amely egyrészt a nyilvános térben exponálja magát, úgymond beletolakszik a nyilvánosságba, ugyanakkor az alkotói identitás elrejtésével is játszik. Mivel már akkor is része volt a gondolkodásunknak a street vagy public art, úgy gondoltuk, hogy önironikusan egyszer és mindenkorra letudjuk ezt a dilemmát, és eleve kijelentjük, hogy „nem mi voltunk”.

 Pékség

F. Mátyás: Máté említette, hogy ez egy baráti társaság, de fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy bratyizáson és valamiféle érdekközösségen alapuló csapatot – sokkal inkább olyan kör a miénk, amelynek egyik alappillére, hogy kölcsönösen tiszteljük egymás munkásságát. Amikor egyéni projekteken dolgozunk, fontos, hogy olyanoktól kapjunk segítséget és releváns visszajelzéseket, akik fogalmaink szerint jó művészek.

Bárhogy is tagadjátok, a Memento Budapest-projekt elkövetői igenis ti öten voltatok, melynek keretében a VII. kerület közterein helyeztetek el különleges emléktáblákat. Miért éppen ezt a kerületet szemeltétek ki magatoknak?

 F. Máté: A VII. kerületben otthonosan mozgunk, főleg itt, a Fekete Kutyában, ahol most is ülünk. Arra gondoltunk, hogy ezt a kerületet szeretnénk még jobban megismerni, és visszaadni neki valamit a szeretetünkből. Eközben az emléktáblákkal a kollektív emlékezet kérdéskörére is igyekeztünk reflektálni, azt feszegetve, hogy valóban a hivatalosan megemlékezésre méltónak ítélt mozzanatok mondanak-e el utólag a legtöbbet egy adott korról.

fill4

 F. Mátyás: A Klauzál tér rendkívül érdekes urbanisztikai folyamaton esik át manapság, nem is találhattunk volna megfelelőbb helyszínt a dzsentrifikáció témájának feldolgozásához. Azokra a társadalmi ütközőpontokra fókuszáltunk, amelyek a VII. kerület szívében élőket, dolgozókat, szórakozókat vagy turistaként ide látogatókat aktuálisan foglalkoztatják.

Párbeszédet szerettünk volna kezdeményezni, persze mindezt nem gyomorrontásos komolysággal, hanem a tőlünk megszokott, kissé infantilis köntösbe bújtatva. Mi nem tanulmányokat írunk vagy riportokat készítünk, hanem egy elképzelt jövő nézőpontjából visszatekintve emléktáblákban kommunikálunk, amelyeken keresztül a kerület hétköznapjainak jelenkori mozzanatait világítjuk meg. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen sokáig húzzák, de nagyon örülünk annak, hogy az kifüggesztett tizenhárom táblából három még masszívan tartja a frontot.

A többivel mi történt?

F. Máté: Folyamatosan tűntek el, lehet, hogy megtetszettek a járókelőknek, de az is előfordulhatott, hogy valaki azt hitte, tényleg bronzból vannak, pedig valójában plexiből, fából és festékből készültek. Az anyaghasználat és a kihelyezés módja is eleve az ideiglenesség sorsát hordozta magában (a falon már meglévő, régi táblalyukakba rögzítettük őket), ezzel is megkérdőjelezve, hogy egyáltalán lehetséges-e tartósan megőrizni valaminek vagy valakinek az emlékezetét. A Rákóczi pékség egykori helyén, az Ankertben és a Szimpla Kertnél azonban még mindig nagy becsben tartják az emléktáblákat.

itt régen emberek éltek

Úgy tudom, a köztéri emlékállítás gyökerei Prágáig nyúlnak vissza.

F. Mátyás: Valóban így van. Brückner János és Szabó Ottó a prágai Futura kortárs művészeti központ rezidenciaprogramjának keretében három hónapot tartózkodtak kint, az ő fejükből pattant ki aMemento Prague projektötlete, amelyet aztán urbanisták és helyi képzőművészeti csoportok bevonásával valósítottak meg. Olyan témáknak kívántak emléket állítani, amelyek nem feltétlenül a hivatalos emlékezetpolitika topikjai, ugyanakkor egy adott kor jellemzése, felidézése során sokkal valóságosabb információhoz juttatják a járókelőket.

 Chemnitz, Lenin Memento – itt sem ti voltatok…

 F. Mátyás: Így van, nem mi voltunk Chemnitz-ben sem! Ott az Y generáció szocializmussal kapcsolatos emlékezetét állítottuk fókuszba.

F. Máté: Chemnitz egy hatalmas iparváros, olyan, mint nekünk Dunaújváros. Elképesztő hangulata van, a főtér közepén egy hatalmas Marx-fej található. Egy fesztivál felkérésére olyan Memento-táblát készítettünk, amelyen egy Lenin-portré látható a következő felirattal: Marl Karx (1990–). Arra akartunk rávilágítani, hogy az Y generációnak az egész korszakkal kapcsolatosan már csak hiányos, ködös fogalmai vannak. Egy csapat önkéntes tinédzser boldogan vállalta, hogy elhelyezi táblánkat a tér közepén egy remek szocialista-úttörős performansz keretében.

Mi a következő infantilis tervetek?

 F. Máté: A Mivan?-t illetően következik a második évad, a Nemmivoltunk!-projektjeinkre beadott hazai és nemzetközi pályázatok jelenleg elbírálásra várnak, az ötleteink megvalósulása a finanszírozhatóság függvénye lesz. Célul tűztük ki, hogy minden évben legalább egy nagyobb volumenű projekttel előrukkoljunk, miközben persze mindenki végzi a saját egyéni alkotómunkáját is.

 

 

Publikálva: 2015. július. 27.  Kortárs Online

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

VNTR Graphic Studio
Kreatív dekorációk, logók, faégetéses portrék készítése professzionális színvonalon
06 30 659 2808
https://www.facebook.com/vntrart
VNTR Graphic Studio

Hasonló cikkek