Állami gondozott volt, ma Istent játszik

A színészet az egyik legperverzebb szakma a világon, ugyanis az kétségkívül bizarr, ha valaki abban leli örömét, hogy minden nap kiabálnak vele, vagy ha tapsrend után kritizálják, de mégis van ebben a hivatásban valami különös drog, ami magába bolondítja az embert” – vallja Kálid Artúr színművész, szinkronszínész, aki már gyerekkorában is szívesebben olvasott és szavalt, mint focizott kortársaival. Tizenkét évesen világos lett számára, hogy az állami gondozott sorból a színészettel fog tudni kitörni. A magyarok Will Smith-ével szerepekről, a szakma szépségeiről és árnyoldalairól, valamint a Bárka-korszakról is beszélgettünk.

 Milyen élmények és hatások irányítottak a színészi pályára?

A pályám meghatározó eleme a szerencse, de lehet gondviselésnek is nevezni. Mindig olyan emberek vettek körül, akikért hálát adhatok a sorsnak. Tizennyolc éves koromig állami gondozásban nevelkedtem Berkeszen, de két csodálatos nevelőszülővel, a Winkler-házaspárral is megáldott az élet, akiknek a nevét a hivatalos irataimban ma is viselem. Gyerekkoromban kerültem kapcsolatba az irodalommal és a versekkel. Míg a többiek kint játszottak az udvaron, én bent ültem a szobámban és olvastam. Csodabogárnak tartottak, de legalább békén hagytak. A tanárom buzdítására indultam szavalóversenyeken is, 1988-ban a Ki mit tud?-on második lettem a kategóriában. A gyermekotthonban volt tévé, elkezdtem felismerni és utánozni a magyar színészek hangját a filmekben, innen datálható a szinkronnal kapcsolatos megszállottságom[1].A színészettel egy állami gondozottakról forgatott játékfilm castingja során kerültem közelebbi kapcsolatba és bár a filmbe nem kerültem be, tizenkét évesen már világos volt számomra, hogy abból a sorból, amibe kényszerültem, a színészettel fogok kitörni. Felvételiztem a  Színművészeti Főiskolára (ma Színház- és Filmművészeti Egyetem), de azért ott volt „B” tervnek a tanárképző is, ugyanis szerettem volna tanárként visszamenni abba az intézetbe, ahol nevelkedtem. Erre nem került sor, hiszen felvettek a színműre (habár a bőrszínem miatt a bizottság sokat hezitált), a főiskolai évek azonban nem zajlottak zökkenőmentesen – az első év végén kirúgásközelbe kerültem. Nagyon zárkózott és magamnak való voltam, a „csapatjátékkal” sem igazán tudtam mit kezdeni. A négy év alatt drasztikusan szétbombázzák az ember lelkét, gyakorlatilag azt se tudod, melyik lábaddal hova kell lépni. Szirtes Tamás osztályfőnökömnek köszönhetem, hogy nem rúgtak ki. Látott bennem valamit, ami aztán elő is jött belőlem, csak idő kellett hozzá. Fokozatosan szabadultam fel.

A főiskola elvégzését követően a Vígszínházba szerződtél.

Szirtes tanár úr szeretett volna a Madáchba vinni, de jeleztem neki, hogy a Vígbe vágyom. Nagyon megértő volt, és még Marton Lászlóval, a Vígszínház akkori igazgatójával is leült beszélni. Közbenjárásának köszönhetően kerültem a színházhoz gyakorlatra, majd ugyanitt szerződést ajánlottak.

Hat éven át erősítetted a társulatot, 1997-ben jöttél el a teátrumtól. Mi volt az ok?

Amikor a Vígből eljöttem, azt gondoltam, hogy soha többé nem szerződöm társulathoz. Szép éveket töltöttem a színháznál, remek szerepeket kaptam, de volt egy pont, amikor azt éreztem, nem szeretnék tovább maradni. Erről nem szeretnék bővebben beszélni, és egyébként sem lenne elegáns, ha negatívumot mondanék az akkori társulatról, annál is inkább, mert távozásom után is vissza-visszatértem játszani előadásokba, többek között a Padlásba.

Utad a Maladype Színházhoz vezetett.

Szerencsésen alakult a pályám, mert sosem voltam munka nélkül. A Maladypében töltött éveim nagyon szép időszakot jelentettek, ezt követte a Bárka, ahol szintén remekül éreztem magam. A mai napig hiányzik az a fajta társulat, ami ott volt. Nagy volt köztünk az összetartás, mindig őszinte érdeklődéssel fordultunk egymás felé. Furkálódásnak nyoma sem volt, egymás szemébe mondtuk, amit gondoltunk. Lényegesen kevesebb taggal működtünk, mint más színházak, kőkemény műhelymunka folyt, és nem gyártottuk futószalagon az előadásokat, így nem is nehezedett ránk állandó nyomás.

A Bárka-korszak után játszottál a Katona József Színház Cosi fan tutte című operájában, a Pesti Magyar Színházban, a Budapesti Operettszínházban, a Gózon Gyula Kamaraszínházban, hogy csak néhányat említsek. 2018 májusától egy nagyon különleges szerepben láthat a közönség a Hatszín Teátrumban: Istent játszol a Borgula András rendezte Jaj, Istenem! című előadásban.  Mit jelent neked ez a darab, és milyen kérdéseken gondolkodtat el?

Amikor elolvastam Anat Gov művét, amelyből aztán a színpadi adaptáció született tudtam, hogy ezt a munkát nem engedhetem ki a kezem közül, mert egy ilyen fajsúlyos mondanivalóval bíró, abszurd humorral teletűzdelt darabban megtiszteltetés játszani. Az utóbbi éveim egyik legfontosabb munkája ez, ráadásul azok közé tartozom, akik erősen hiszik, hogy létezik egy embernél hatalmasabb erő, de nem járok templomba. Szerintem az előadás mindenkinek – zsidóknak, nem zsidóknak, hívőknek, ateistáknak – ad majd valamiféle útravalót. Gov volt annyira bátor, hogy szembemenve a zsidó hagyományokkal, megszemélyesítette Istent, és rendhagyó szituációba helyezte: pszichológushoz, Ellához (Gryllus Dorka) küldi, hogy egy terápia keretében ismerhessük meg az álláspontját. Isten és a pszichológusnő kölcsönösen analizálják egymást, a szerepek folyton cserélődnek. Közben fajsúlyos kérdések kerülnek terítékre: Van-e Isten? Ha van, akkor hogy engedheti, hogy az emberiségen úrrá legyen a gonosz, miért enged teret az embertelenségnek? Lehet-e kegyetlen és igazságtalan, és mit szól ahhoz, ahogy manapság élünk?  Lehet-e egyáltalán ábrázolni Istent anélkül, hogy mindenkit vérig sértenénk? Az előadás nagy erénye, hogy nem csak felveti a kérdéseket, de kísérletet tesz arra is, hogy válaszokat fogalmazzon meg.

proba3

Idén mutattátok be a Meghallgatást a Pinceszínházban, amely párkapcsolati drámának indul, majd fokozatosan alakul pszichokrimivé, s amelyet feleségeddel, Murányi Tündével játszol.

A  történet Bogár Elláról, az ünnepelt színésznőről és Láng Leonárdról, a tehetséges, ám sikertelen színművészről szól. Együtt kezdték pályájukat, huszonöt évig voltak házasok. Egy színészeknek szóló meghallgatáson találkoznak újra, ahol felszínre törnek az elfojtott sérelmek, érzelmek és indulatok.

Az általad játszott férfi mennyire hasonlít rád?

Akárcsak Leonárd, én is érzékeny vagyok, és ritkán emelem fel a hangom. Ha problémám van valakivel vagy valamivel, azt igyekszem higgadtan megbeszélni, és a karakteremhez hasonlóan nem vagyok megalkuvó. Az előadásban házaspárt alakítunk, melyben hullámvölgyek- és hegyek egyaránt vannak – ez a mi házasságunkban sem volt másképp a huszonhárom év alatt. Nagy kihívás volt, hogy a két szerepen keresztül közelebb kerüljünk magunkhoz és a saját életünkhöz. A néző azt érezheti, hogy roppant intim helyzetekbe nyerhet bepillantást.

Meghallgatas_1

Huszonöt éve fut töretlen sikerrel a S.Ö.R. (Shakespeare Összes Rövidítve), melyet Gáspár Andrással és Kálloy Molnár Péterrel adaptáltatok színpadra, s szereplői is vagytok. Nemrég Dublint is megjártátok vele, kint élő magyaroknak játszottátok. Mit gondolsz, mi a darab sikerének titka?

A premier évében a legjobb szórakoztató előadásnak választották a S.Ö.R.-t a Magyar Narancs közönségszavazásán. Huszonöt éve az improvizáció és a stand up még nem volt annyira divatos itthon, mint manapság, így hamar rákaptak. Főleg a fiatalok. Sőt, hogy úgy mondjam, kizárólag egyetemisták, fiatal értelmiségiek látogatták az előadásainkat, mostanra az összetétel változott – az idősebbek is szívesen jönnek. Folyamatosan reflektálunk a napi aktualitásokra, a politikai helyzetre, van, hogy bevonjuk a közönséget is, és magunkhoz igazítottuk a figurákat.

Pályafutásod során volt mélypont? Amikor úgy érezted, hogy abbahagyod az egészet?

Hogyne! Főiskolán is volt ilyen időszakom, és még később is. De mivel fontos számomra, hogy átadjak valamit a nézőknek a játékomon keresztül, maradtam. Egyébként a kollégáimhoz képest egy kicsit szabadabban élem meg ezt a pályát, mint mások. Sose maradok valahol csak azért, mert félek attól, hogy nem lesz pénzem, vagy, hogy nem tudom majd eltartani a családom. Minden elvállalt munkát végigcsinálok, de ahol nem érzem jól magam, onnan egy idő után továbbállok. 

Nemrég beszélgettem Valló Péter egyik lányával, Bertával, aki ma sikeres illusztrátorként dolgozik Londonban. Megkérdeztem tőle, hogy felmerült-e benne, hogy édesapja, Valló Péter nyomdokai lépjen. Azt felelte, hogy neki és a testvérének kategorikusan meg volt tiltva, hogy a színészet felé induljanak. Olyannyira beléjük ivódott ez, hogy nem nagyon mertek még csak eljátszani sem a színészi, rendezői gondolattal. Ha a te gyermekeid a színészet felé kacsingattak volna, hogyan reagáltál volna?

A fiunk épp ezen az úton halad, jelenleg a Pesti Magyar Színiakadémia harmadéves hallgatója, jövőre újra megpróbál felvételizni a színműre. Finoman szólva nem repestünk a boldogságtól mikor bejelentette, hogy miként képzeli el a jövőjét. Sőt, egyenesen sokkolt, ugyanis az egésznek semmi előjele nem volt. De persze támogatjuk a döntéseiben (a lányunkhoz is így állunk), nem tiltunk semmit, csupán elmondjuk a véleményünket. Elmondjuk például azt, hogy színészként iszonyú kiszolgáltatott az ember, kevés a szabadidő, és hogy ebben a szakmában óriási szerencse kell ahhoz, hogy az embert folyton megtalálják a jó szerepek, s hogy folyamatosan biztonságban érezze magát. A fiunk rám ütött abban a tekintetben, hogy roppant erős az igazságérzete. Hosszú távon talán nem viselné jól, ha egy rendező ordibálna vele, vagy ha korlátoznák. Márpedig ez a pálya a szigorú szabályokról és korlátokról is szól.

És mi az a bizonyos plusz, amiért mégis megéri színésznek lenni?

A színpadon töltött idő, a játék egy „módosult tudatállapot”. Óriási energiák cserélődnek színpad és nézőtér között. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokszor bábok vagyunk, akiket a rendezők kedvükre mozgatnak. Ezt el kell tudni fogadni. Még mindig erősen hiszek abban, hogy képes vagyok hatni az emberekre, persze tudom, hogy jól kell tudni sáfárkodni a színpad adta hatalommal. Szerintem a színészet az egyik legperverzebb szakma a világon, ugyanis az kétségkívül bizarr, ha valaki abban leli örömét, hogy minden nap kiabálnak vele, vagy ha tapsrend után kritizálják, de mégis van ebben a hivatásban valami különös drog, ami magába bolondítja az embert, és mindig vissza-visszahúzza. Előszeretettel feszegetem a határaimat, és nagyon jó este héttől tízig utazni egy másik világban.

 

Fotó(k): Herbszt-Véner Orsolya, Kern Dóra

 

[1] Jamie Foxx, Denzel Washington vagy éppen Will Smith is az ő hangján szólal meg általában, de kölcsönözte a hangját már Vin Dieselnek, Sean Pennek és Sylvester Stallonénak is. 

Korrektúra – Szövegszerkesztés – Nyelvi lektorálás

VNTR Graphic Studio
Kreatív dekorációk, logók, faégetéses portrék készítése professzionális színvonalon
06 30 659 2808
https://www.facebook.com/vntrart
VNTR Graphic Studio

Hasonló cikkek